Fát ültettünk apám emlékére a minap, erdész volt, mi mást is ültethettünk volna. Ha bányász lett volna, talán egy hatalmas széntömböt szerzünk valahonnét, ha kertész, akkor kiívelünk egy rózsakaput, vagy borostyánnal futtatunk be kopjafát, ha meg tanár, hát vésetünk kősziklába verssorokat, arany betűkkel.
Sokáig töprengtünk, milyen fa jellemzi legjobban azt, aki évei nagy részét a Bükk ölelésében töltötte. A kalapján rendszerint virított egy textilvarrott tölgyfalevél, de a tölgyfa nagy és terebélyes, annak helyét nem egyszerű kiválasztani. Fenyőt mifelénk rendszerint a kertjébe ültet az ember, aztán vagy feldíszíti karácsonyra, vagy kivárja, míg az égig ér, mert kivágni már nincs szíve. Mogyoróból fa nem lesz soha, a gyertyán, a cser, a hárs, a nyír, a nyár pedig más okból nem jöhet szóba: a kis liget, ahová végül került, nagyra növő fákat már nehezen viselne el.
A madárberkenyére esett végül a választás, mert az jól viseli a félárnyékos helyet, és mivel a Szalajka-völgyben, a hatalmas, fából faragott Kárpátok őre szobor takarásába, széltől védett helyre ültettük, így bizakodhatunk, hogy a most két-három méteres kis csemete eléri majd a nyolc méteres felnőtt magasságot, s addig nem töri ketté vihar, nem dúlja szarvas.
Az ünnepségre eljöttek apám hajdani soproni diáktársai: összetartó közösség az övék, minden évben találkoznak, és bár egyre kevesebben vannak, az életkedvük és a humoruk nem fogyatkozik. Most is elindult a csipkelődés, hogy bizony az a fa, amit mi odavittünk, nem is madárberkenye, mert az erdőbe ilyen nem való, hanem barkóca-, lisztes-, dunai-, bakonyi-, rövid karéjú, de még az is lehet, hogy vértesi. „Ákombákom berkenye, szagos húsvét reggele, leöntjük a virágot, visszük már a kalácsot” – jutott eszembe a szópárbaj közben gyerekkorom gyakran hallott versikéje, mintha a szeptemberi szél ekképp is felidézte volna hasonszőrű társát, az áprilisi szeszélyest, miközben a lassan nyolcvanhoz közelítő szakértőket hallgattam. Aztán egyikük bölcsen megjegyezte, mindegy is, milyen berkenye, a termése majd eldönti, ők pedig majd tíz év múlva újra visszajönnek, és jól megnézik, hogy piros, narancssárga, sárga, fekete vagy éppen barna bogyói lesznek-e ennek a kicsi fácskának.
Az életigenlés ezen módja kedvemre való volt, így aztán nem is akartam elrontani azt Gárdonyi Géza szavaival, aki az Isten rabjai című regényében János kertészt idézve azt mondja: „De minden növevénynek más a természete. Mint az embernek. Meg köll vele ösmerkednünk. Van olyan, aki csak kövér földben díszlik, mint a mák és a napraforgó, meg a jeges levelű lapu. Van olyan, akinek szegénység a világa. A kövirózsa példának okáért, vagy a borostyán, vagy az őszibarack. Ismét más növevények a társas életet szeretik, mint a hangyák vagy a farkasok, vagy az emberek: a fenyőfa, nyírfa, bükkfa. Ismét mások a magányos életet kedvelik, mint a remeték: a diófa, hársfa, birsalmafa, berkenyefa. De berkenyefát soha ne ültess... A berkenyefa... nem terem addig... ameddig az ültetője él.”