Három-négy darázs körözött a lakásban. Hogyan lehet? Minden ablakon szúnyogháló, az ajtó csukva. Ráadásul tegnap is benn imbolygott vagy három – az egyiket sikerült kitessékelni az ajtón, a többivel vegyi fegyver végzett. Hanyatt feküdtem az ágyon, épp csak tíz percre, nem is aludni, pihenni. Látom, a plafonon megjelenik egy kis fekete pötty. Egyre nagyobb lesz, fekete-sárga, aztán már száll is ide-oda a berepülő pilóta. Felálltam az ágyra, hogy egészen közelről nézzem meg. Pici lyuk a plafonon! Szóval odafönn a darázsfészek, és itt jönnek be a lakásba!
Kis csomó benzines vattát tömtem be a nyílásba, aztán fehér cementtel eldolgoztam. Nincs többé darázsbejáró! Ámde kétéves, pici lányunkat féltve, és - réges-régen történt ez, évtizedekkel ezelőtt - környezetvédelemről mit sem hallva, elhatároztam, felkutatom a darázsvárat. Arcomat is védve, Chemotoxszal felfegyverkezve mentem fel a padlásra. Alaposan átkutattam – darázsfészek sehol. Hm. Akkor csak a födémben lehetnek. Körbejártam a házat. És valóban, a szomszéd telek felől jól látszott a bejárat és az élénk darázsforgalom.
De mit kell ilyenkor tenni? Szomszéd uram azt tanácsolta, kis gázolajos fűrészpor kell nekik, akkor elköltöznek. Az embernél általában se fűrészpor, se gázolaj nincs éppen kéznél, de szomszédom adott. Kikevertem egy jókora mennyiséget, és létrára állva, azzal a mozdulattal, amellyel a vakolatot hordják fel a falra a kőművesek, a bejárat két oldalára kentem egy-egy adagot. Tökéletes szer! A benn lévők nem jöttek ki, a kinn röpködők nem mentek be. Izgatottan szálldostak ide-oda, aztán elmentek. Elköltöztek. Kivéve, amelyik épp a födémben, a darázsfészekben tartózkodott.
Mindez arról jutott eszembe, amit a minap láttam. Csenge, ötéves, almalét ivott kedvenc porcelán bögréjéből. Noel, hároméves, apa kalapácsával játszott. Aztán Csenge felsikoltott: egy darázs! Valóban ott állt a bögre peremén. Megmentelek, Csenge, kiáltotta Noel, futott és lesújtott a kalapáccsal. A bögre pozdorjává tört, a darázs elrepült. Noel meg hősként nézett körbe, várva a dicséretet.
Olvasom, környezetszennyezésünk következtében néhány évtized alatt a Föld rovarállománya egyharmaddal csökkent. Felötlik bennem, miért nem volt elegendő anno a fehér cement a plafonon, miért kellett nekem az egész telepet elirtani? Talán mert, legyünk őszinték, a darazsaknak eléggé rossz a sajtójuk. Minden ennivalóra rászállnak, ha véletlen bekapod és ott csíp meg, egy allergiás reakció valódi életveszély lehet. Keresztfiam mire beért az orvosi ügyeletre, már nem tudott beszélni, cédulára kellett leírnia, mi történt. De különben is: ide-oda röpködnek, köröznek az arcunk körül. Nem vérszívók, mégis megszúrnak olykor, látszólag ok nélkül. Különben is, primitív lények, minden cselekedetük ösztöntől vezérelt. A darazsak bunkók.
Egy utolsó darazsas történet: magyar család nyaralt az Adrián. Az apartman jó kétszáz méterre volt a tengerparttól. Ahhoz, hogy leérjenek a strandra, erdősávon kellett átvágni. Elöl Péter szaladt, kezében bot. Pár lépéssel mögötte Patrik. Tíz méterrel utánuk anya és apa, a strandcuccokkal felszerelkezve. De érdekes kő, kiáltotta Péter, és botjával rácsapott a hatszögű valamire. A következő pillanatban darázsfelhő rontott elő. Apa felkapta Pétert, anya Patrikot, és futás! A part felé menekült a család, utánuk a darazsak. Csak Pétert, a támadót csípték meg...