Fia, a szintén jeles artista, Krisztián ürömi házában találkozunk. Kicsit sajnáljuk, hogy nem látjuk életének fontos rekvizitjei között – a munkaeszközeiket, kellékeiket hívják így –, de így sem csalódunk. Krisztián éppen akkor fejezi be az edzést egy törékeny skandináv artistalánnyal a nappaliban. A helyiség vagy nyolc méter magas. Úgy építették, hogy próbahely lehessen. Mellette a „spájz”, ami itt kellékraktár: a cirkusz ragyog ki belőle.
Vándorlás
Kellem és csillogás: az elbűvölt gyermek, és a rendre gyermekké váló felnőtt közönség erre emlékszik cirkuszi élményeiből. És az utánozhatatlan produkciókra, amelyeket ördögi ügyességgel adnak elő isteni tehetségek. A kulisszák mögé enged bepillantást az Életem a cirkusz című, Kristóf István életútját bemutató kötet (Sz. Látó Judit újságíró munkája), amelyben a történet a keszthelyi vásártértől a pesti Városligetig, vagyis a Fővárosi Nagycirkuszig ível, amelyet Pista bácsi az aktív artistaévek után majd negyed századon át igazgatott. A MÜPÁ-ban nemrég bemutatott regényes emlékfolyam eleven cirkusztörténet is egyben, a cirkuszrendezésből Londonban diplomázott fiú ajándéka édesapjának. És persze a olvasónak.
„Már vagy négyszer beleolvastam, és még mindig csak jönnek, csak jönnek az emlékek” – meséli Pista bácsi, ahogy emberes kézfogás után leülünk a pilisi hegyekre néző próbateremben. Olyan marok szorít vissza, amely a kupolában szaltózó artisták életéről döntött estéről estére. És Iliéről, a feleségééről, akit világszámukban nyolc méteres rúdon egyensúlyozott. Nem tévedhetett sosem, és mindent ennek a felelősségnek rendelt alá: a szibériai télben, a turnét eréllyel eltérítő szovjet elvtársak előtt, és a monacói herceg jelenlétében a nemzetközi cirkuszfesztiválon egyaránt.
„Csak ültem, és meséltem, olykor négy-öt órán keresztül” – idézi a tavalyi beszélgetéseket Pista bácsi. Kalandos életút van mögötte, hasonló történetű elődökkel, talán csak annyi különbséggel, hogy ők vásári mulattatóként még ekhós szekérrel utaztak Dérynével. Kristófék három és félméteres lakókocsiban éltek, amiben télen megtanultak a Brezsnyev-kályha csörömpölése mellett aludni, és amivel tavasztól őszig járták az országot.
Nyáron a dinasztiák a Balatonnál találkoztak össze, István ilyenkor együtt játszott a hasonló fizimiskájú Eötvös Jóskával, mindketten szőke, mezítlábas kis legényként, klott gatyában helytelenkedtek – vagány sorstársa később a Van másik! című legendás zenebohócszámmal lett világhírű. Iskolába mindig ott jártak néhány napot, ahol éppen a sártat felütötték. A kortársaik között nagy népszerűségnek örvendtek, egy kis biciklizésért cserébe alkalmasint ingyen belépőhöz juttatva őket. Nehézséget csak a nyelvtan okozott, mivel a család – eredete okán – részben sváb, részben cseh szavakkal dúsította a magyart. Nem is beszélve a cirkusz nyelvéről, hiszen az maga volt a nemzetköziség, a zsargon tele van német szakkifejezésekkel.
Négytonnás Aida
Az artista édesapja roppant erős férfi volt. Nem tudni, mi volt előbb, a szlovák vigéc röpülése a kocsmában, akinek István édesapja, a rejtői karakter volt a kilövőállomása, vagy a vasrúd meghajlítása a manézsban fogakkal, mindenesetre anekdoták sora szólt az atya bivalytermészetéről. Egyszer, amikor kitörött a pakkos kocsi kereke, akkor emelő híján ő feküdt a jármű alá, lábával emelve meg azt. Amikor pedig az utazócirkusz tolvaját érte tetten, akkor a rendvédelem kiérkezéséig a vaskerítésbe illesztette a pernahajder fejét a rácsok szétfeszítésének eszközével.
Ahhoz is kellett valamiféle erő, ha inkább lelki is, hogy tizenöt évesen megszökjön a franciaországi Metzben élő családjától az ott időző cirkusz istállómesterével kötött barátságra alapozva. Amikor meglátta Breibartot, a világ legerősebb emberét cirkuszi működés közben, nem is volt kérdés, hogy ez neki is menni fog. Utánozhatatlan trükkökkel kápráztatta el a közönségét: a vashajlítás mellett fakíros számokban is otthon volt. Egyikben két éles lemezre feküdt, a tarkója és a vádlija tartotta, és egy száz kilót meghaladó kőtömböt ütöttek szét a hasán. „A vicc az, hogy apám mutatványai semmi trükköt nem tartalmaztak. Ő tényleg egy izomkolosszus volt” – somolygott Pista bácsi. Még azokra a pofonokra is élénken emlékezve, amelyek – saját bevallása szerint mint „átkozott rossz kölyköt” – egyik-másik kiderült csínytevés után hamarost meglegyintették.
Ennek az erőművésznek kellett ellent mondania a „pályaválasztáskor”. Édesapja akkoriban már Aida elefánttal dolgozott, aki vélhetően 1938-ban a híres berlini Hagenbeck állatkertből érkezett Magyarországra. Ő volt a nevezetes embert borotváló ormányos, aki számolni és táncolni is remekül tudott. Kiselefántként az állatkertből járt dolgozni a Nagymező utcai Arizona mulatóba. A cirkuszok 1951-es államosítása után Aida összeakasztotta az ormányát a kijelölt idomárjával, ekkor került a képbe Kristóf István édesapja, aki sok tapasztalatot szerzett a vadállatápolásról, mielőtt francia Herkulesként megismerték Európa cirkuszai. Amíg az indiai elefánt él, Istvánnak is biztos megélhetése lesz, gondolkodott az édesapa. „Nem, én légtornász szeretnék lenni” – közölte édesapjával a 16 éves István, aki az atyai útmutatással való ellenszegülésből következően kénytelen volt nyomban a saját lábára állni.
„Genetikailag akarnok vagyok” – mosolyodik el Pista bácsi beszűrődő őszi ürömi napfényben. Később mégis fellépett a négytonnásra gyarapodott Aidával, de már az első, feleségével közös „pas de deux” emelőszámmal.
A levegő ura
Mindig is légtornász akart lenni, a cirkusz királya, a levegő ura, akinek a szédítő magasság a nagy szerelem. Minden adottsága megvolt ehhez, az erő és a tehetség mellett a legfontosabbal, a kitartással. „Adni kell, anélkül nem megy. Az obermann nagyon sokszor fejbe fog rúgni a trapézon, mire sikerül tökéletesen begyakorolni egy figurát. Vérzik kezed, lábad, akkor is folytatni kell” – összegez Pista bácsi. Akkoriban az artistaiskolában tanulta ki a szakmát, édesanyja támogatásával, aki légtornászként szintén a levegőben volt otthon. Édesapja sem hagyta cserben: az első „zahngebiss” nevű eszközt – ezt tartják a fogaik között az artisták, hogy aztán az ebbe illeszkedő további artistában végződjenek – édesapja készítette neki.
István Panni húgával gyakorolta be az első számot, amelyet 1958-ban nagybátyja, Richter József Sport Cirkuszában mutathattak be. Nem sokkal később Bulgáriában a véletlennek – és tanulni akarásának – köszönhetően Nyikolaj Panov mester foglalkozott vele. Húgával első magyar artistapárosként betanulták a dupla szaltót, amivel egyenes út vezetett számukra 1960-ban a Fővárosi Nagycirkuszba. Légtornászként a Hunor-csoport tagjaként is hangos sikereket ért el.
Kristóf István 1963-ban vette feleségül Sallai Ilonát, akivel már gyerekként egymásba szerettek, és életre szóló barátok, munkatársak is lettek. Két Kristóf néven perzs-számot csináltak – a függőlegesen egyensúlyozott rudat az egyik artista tartja, a másik mutatványokat hajt végre rajta –, és később duó kisdeszka számot. Ezekkel járták a világot, s ezekhez kötődnek a minden elővigyázatosság, bemelegítés és begyakorlottság ellenére is nehezen elkerülhető sérülések.
István gerincbántalmai miatt Torinóban testgipszet kapott – az évek során többször is begipszelték a teljes törzsét – majd 1971-ben Koppenhágában is utolérte az elviselhetetlen fájdalom. De nem engedhették meg maguknak, hogy a számukat labilisnak minősítsék az olykor másfél évre előre szerződtető direktorok. Kristóf István a gerincébe kapott injekcióval lépett föl nap nap után a Hunor Csoporttal. Az utolsó előadáson már nem bírta tovább, megadóan hullott bele a védőhálóba. Egy évvel később ért véget a sikerszéria a Hunor Csoporttal, és István feleségével folytatta a duószámot.
Történt egyszer, hogy a göttingeni Renz cirkusz sátra elsötétült. István, akinek a perzs egyensúlyozásához szüksége volt egy fixpontra, elbizonytalanodott. Felesége a magasban, a nyakán forgott a rúd tetején. Volt már, hogy Ilit kilenc méter magasból zuhanva kapta el, de most esélye sem volt, csak a huppanást hallotta. Majd kiugrott a szíve, amikor meglátta Ilit a földön. Fejsérüléssel, de életben. Négy és fél hónapig volt német kórházban, majd a magyar orvosok legnagyobb meglepetésére a visszatérésen gondolkodott. El is kezdtek dolgozni, de végül úgy döntöttek, hogy a maximalizmusuk nem engedi a fél-produkciót. „Voltunk valakik, most meg ennek a negyedét csináljuk? Hagyjuk abba” – mondta a felesége. És így lett. (Kristófék legnagyobb elsimerése a Monte Carlóban tíz évvel ezelőtt, 1977-ben kapott Ezüst Bohóc-díj volt, amelyet Cary Grant adott át nekik.)
A fürdőszoba
Kristóf István ezt követően 24 évig igazgatta a Fővárosi Nagycirkuszt. Nem volt egyszerű főnök. „Az a baj, hogy mindent észreveszek. De még nagyobb baj, hogy ha valami nem stimmel, akkor azt meg is mondom” – mosolyog Pista bácsi a diplomatavéna teljes hiányán.
A mai napig bízik abban, hogy megérheti az új vagy felújított épület felavatását, de azért azt meg szokta jegyezni, hogy: „Húzzatok bele, nem vagyok már mai gyerek.” Amikor erről az időszakról beszél, egyrészt nem elégedett, másrészt olyan tüzet érezni belőle, mint aki két kezével is képes volna új cirkuszt építeni Budapestnek, és pedig a Városligetben. Mert cirkusznak lennie kell. Pista bácsit a mai napig számon tartják a nemzetközi cirkuszművészetben, jövő hónapban olaszországi fesztiválon zsűrizik, januárban Monte Carlóban köszöntik az életműkötetének angol nyelvű bemutatóján.
„Mást csinálni? Normális életet élni? Ugyan már! Akárhányszor élhetném újra az életemet, mindig ugyanezt választanám” – hangzik Pista bácsi válasza. Akinek egyetlen dolog hiányzott a cirkuszi kocsis életből, a kényelmes fürdőszoba. Minden más adott volt a tökéletes boldogsághoz: közönség, figyelem, szeretet. Taps. És az unoka. Aki a mindene, de akit a végtelen kitartás látható hiányában, némi szívfájdalommal ugyan, de maga is lebeszélt az artistalétről – ne legyen komédiás mindenki, közönség is kell.
