A miniszterelnök a napokban egy istentiszteleten mondott köszöntőjében utalt arra, hogy a magyarság ezer éve jeleskedik a templomépítésben, azt viszont már nem tette hozzá, hogy 11 éve tartó kormányzása alatt a sportcsarnok- és stadionépítés is legalább ilyen kiemelt helyen szerepel politikájában. Csak az idei utolsó negyedévben három új multifunkcionális csarnokot adnak át, a tervezett végösszeg 163 milliárd forint. Az elhanyagolt sportinfrastruktúra felzárkóztatása legalább olyan rohamtempóban zajlik, mint a templomépítési, felújítási program: mindkettő hasznos és szükségszerű a nemzet életében, ugyanakkor az arénák esetében már az építtetés közben erősen árnyalja a képet, hogy gazdaságilag szinte mindegyik fenntarthatatlan (a templomoktól értelemszerűen ezt nem várja el senki). A sportklubok sorra mondanak le a grátiszba kapott több tízmilliárdos ajándék üzemeltetéséről, sőt több esetben magáról a csarnok tulajdonjogáról is. Az önkormányzatok hasonlóképp járnak el, még a teljes egészében állami forrásokból kivitelezett létesítmények fenntartása is meghaladja gazdasági erejüket.
Jelenleg három kiemelt csarnok kivitelezése ért az utolsó fázisba: az ősz végén adják át a 20 ezres budapesti multifunkcionális gigacsarnokot, a tervezett bekerülési összeg 100 milliárd forint (majd kiderül, belefért-e a költségkeretbe vagy mégsem). Szinte biztos, nyereségesen fogja üzemeltetni a szerencsés vállalkozó, hiszen egy kétmilliós világvárosban erre van igény. Az már pusztán morális kérdés, ha teljes egészében közpénzből épül valami, akkor a nyereség miért egy magáncég profitját és nem az államháztartást hizlalja, de az átadáskor majd beszédeikben nyilván erre is kitérnek a szalagátvágást ünneplő potentátok… A többi helyen azonban a profittermelés erősen kérdéses.
A tatabányai közgyűlés például a nyáron döntött: nem veszi vagyonkezelésbe az épülő 6000 fős sportcsarnokot, mert nem tudja kigazdálkodni a létesítmény évi egymilliárd forintos fenntartási költségét. A kormány a Modern Városok programban 23 milliárd forintot fordított a sportcsarnok felépítésére. Szegeden 8300 férőhellyel épül a volt városi stadion helyén, a Felső Tisza-parton az új csarnok, a kormány eredetileg 35,8 milliárd forinttal támogatta a beruházást, ám ez nem lesz elég, nagyjából 40 milliárd környékén fog megállni a végösszeg. A szegedi kézilabdaklub ugyancsak nem tudja fenntartani majd a csarnokot.
A csarnoképítés azonban tovább pörög, Cser-Palkovics András polgármester a napokban a közösségi oldalon jelentette be, Székesfehérvár is felkerült a kiválasztott városok listájára: a beruházás 32 milliárdos alapösszeggel, az opciós tételekkel és nyolc százalékos tartalékkerettel együtt nettó 35 milliárd forintból valósul meg. A város büszkesége a jégkorong-csapat, amelyik azon kevés hazai sportklubok közé tartozik, ahol sikerült maximalizálni a bevételeket: évek óta telt ház közeli nézőszámmal számolhatnak, ami ha elenyésző bevétel is az éves büdzsében, de legalább igazolja, hogy van igény a hokira a térségben.
A Beruházási Ügynökség ezután kiírja a közbeszerzési eljárást, aztán indulhat a legalább két évig tartó hatezer fős csarnok kivitelezése. „A multicsarnok építését teljes egészében az állam finanszírozza, a városnak ez egy fillérjébe sem kerül” – írta a polgármester, egyúttal kijelentette: a projektet saját erőből az önkormányzat nem tudná megvalósítani. Az aréna nem csak jégcsarnok lesz, hanem egy olyan létesítmény, amelyben az egyik napon sportmérkőzést, a másikon pedig már konferenciát vagy koncertet rendezhetnek, fogalmazott Cser-Palkovics.
Az érvelés amúgy az összes esetben hasonló volt, amikor arról kérdezték a klub- vagy városvezetőket, hogy mi indokolja a hatalmas, gyakran túlméretezettnek tűnő csarnokok építését. A korábbi nézőszámokból kiindulva kevés az esély, hogy gyakran lesz telt ház a 8300 fős szegedi, a 6000 fős tatabányai és fehérvári arénákban. Ehhez minimum meg kellene duplázni a jelenlegi átlagnézőszámukat. A közösségépítést természetszerűleg nem lehet csak és csupán gazdasági szempontok alapján értékelni, vannak más érvek is. Például a kivitelezőké.
Az összes csarnok építési jogát jól behatárolható cégek nyerik el, nekik valahogy nem tűnik gyilkos konkurenciaharcnak a pályázati szereplés. A kedvencek gyakran összeállnak és konzorciumot alkotnak, egyikük lesz a fő, másik az alvállalkozó, mint például a 190 milliárdos költségből épülő csepeli atlétikai stadion esetében. Van persze, hogy néha fordítanak a szereposztáson. A győztes cégneveket mindenki ismeri, és valahogy nagyon gyakran egyetlen szereplő, egy középkorú, frissen házasodott férfi áll a legtöbb megbízást elnyerő cégháló mögött.
