Visszhang
Ha hosszan beszélsz a visszhangnak,
mint a végtelen hosszúra nyúló,
vékonyodó cigarettafüst, mikor
visszabodorodik hozzád,
másnak a hangja lesz.
Tükör
Minden reggel imádkozom
a tükörhöz. A legnagyobb
bűnt követem el. Mégse
bírom ki, mikor a foncsor hív,
hogy a jelenést ne kívánjam,
mikor a valószínűtlenül
fénylő csillogások közül
előrémlik az arc, ami
már nem az enyém.
Klárisom
Tartottam egy fűszálat a kezemben.
Dehogy Isten szakálla, dehogy a
sírokon lengedező csecsemőhaj.
Inkább egy lágy, levet eresztő,
nyakamat elszorító kenderkötél.
Idegen
Irtózom az idegentől.
Ahogy a kenyér íze egyszerre
fullasztó lisztté változik szájamban,
ahogy a gyerekem kezéből,
mikor fogom, észrevétlenül
válik madárkarom, ahogy a selymes,
rezzenéstelen tükrű tó vize
úgy veszi körbe testemet, hogy
az alig-érintésből úszva hirtelen
nyúlós melasz borít be teljesen,
ahogy a köszönöm, mikor
kimondom, rejtett átok lesz,
és rejtett kortyok között lúg lesz
a bor. Irtózom a lesztől, mikor
még van, ami van. És szorítom
a lesz nyakát, mint egy védtelen,
magától is levet eresztő virágot,
élőt tartok a két kezem között,
és egy halott szemébe szeretek
bele. Mindig azt akarom, hogy
ami van, az legyen. És mégis
néz vissza rám, attól leszek
magam csak magam, csak arra
ismerek rá teljesen, ami
idegen.
