Képzeljék: bármily hihetetlen, ilyen is van. Kormánybarát és nem kormánybarát - túloldali - újságírók, szakemberek csak úgy csevegnek, fecsegnek. Persze nem járnak össze, ne baráti találkozókra tessenek gondolni; a véletlen sodorja egy helyre valamennyit, így aztán megesik, hogy tényleg csak úgy fecserésznek egymással, mintha soha nem lett volna semmi bajuk egymással.
Pedig van, na nem emberileg, úgy nem is nagyon ismerik egymást, hanem hivatalból. A kormánybarátok gazdái ezt várják el tőlük: nincs más szerep, utálni kell a másikat. Az ellenzékinek tartott, nem Orbán-hívőket. És mégis beszélgetnek? Itt és most egy pillanatra kilép mindenki a szerepéből, úgy szólnak egymáshoz, mint egykoron, mint jó haverokhoz illik. Higgyék el: nem szidjuk egymást, nem acsarkodunk egymásra, egyszerűen – ahogy a fiam mondja – pofácskázunk.
Szó esik régen látott emberekről, közös ismerősökről, így aztán egy sokat szereplő ismerősről, aki mostanság alig-alig látható, olvasható. Olyasvalakiről, aki olykor még azt is megengedi magának - noha hovatartozása nem megkérdőjelezhető -, hogy finoman bírálja a sajátjait; kritikájában eljut egészen Orbán közeléig. Na, addig nem, ilyen bátor ember a kormányoldalon nincs, még baráti csevej erejéig sem. (Hogy ez a megállapítás érvényes-e akkor is, ha csak szigorúan egymás közt vannak, nem tudom, bár azt hiszem, jobb félni, mint megijedni.)
Szóval kérdezzük: mi történt az óvatos kritikussal, nem mintha annyira fontos lenne tudnunk, de legalább tovább gördül a beszélgetés. Ám a válasz annál meglepőbb. „Ő most kiesett a pikszisből” – mondják teljes ártatlansággal, mintha ez a a legtermészetesebb dolog lenne. Nem firtatjuk tovább, nem kérdezzük, hogy miféle pikszisből, minek is tennénk, hiszen – lám, lám – e téren közös a nyelvünk. Mindannyian tudjuk: Orbán piksziséből. Mert hát neki van pikszise, és csakis az ő pikszise számít. Az említett úr olyat írt vagy mondott, ami eljutott a Főnökig – valaki gondosan eljuttatta (vö: jobb félni, mint megijedni) –, és máris alászállt.
De ne csináljunk úgy, mintha ez meglepő lenne. Pontosan tudjuk, hogy ebben a rezsimben ez így működik; ott fenn döntenek mindenről és mindenkiről, ezért kell mindenről és mindenkiről tudni ott fenn. Orbánnak azonban – és ezt is tudjuk – több pikszise van. Van, aki végleg lekerül a térképről; van, akit úgy iktat ki, hogy felfelé buktatja (pl. Áder); van, akit átmenetileg szorít háttérbe (Schmidt Mária); és van, akit csak egyszerűen levesz a tábláról.
Nagyon ritka az olyan Orbánnál – és ezt írjuk a javára -, hogy megapikszist alkalmaz: végleg kiszorítja és meg is bosszulja. Ahhoz valami olyan súlyosat kell elkövetni – lásd: Simicska -, ami tényleg megtorlásért kiált. Ilyenkor életbe lép az orbáni elv: bűn nem maradhat büntetés nélkül. A bűn pedig itt új értelmet nyer, fogalmazhatunk úgy is: felségsértés nem maradhat követkemények nélkül. A sértés mértéke dönti el, ki melyik kategóriába kerül.
A pikszisek sem egyformák.