Marburg, egy nyolcvanezer fős egyetemi kisváros Németország közepén, büszkén nevezi magát „a vakok városának”, mivel sokat tesznek azért, hogy a vak és gyengénlátó lakosok boldogulását segítsék, és integrálják őket a városi, közösségi és a tudományos életbe. A belvárosban ma már minden járda és gyalogátkelő burkolati- és hangjelzésekkel segíti a közlekedést, a középületek és a tömegközlekedési eszközök akadálymentesek, beszélnek a buszmegállók, és a köztereken tapintható szobormodellek által a látássérültek is érzékelhetik városuk látványosságait. Számos étteremben Braille-írással nyomtatott az étlap, és rengeteg szabadidős elfoglaltságot - lovaglást, evezést, futballt, falmászást és síelést - is kínálnak a látássérülteknek. A helyi egyetemen a legnagyobb az országban a nem látók aránya, ők nagyrészt jogot vagy pszichológiát hallgatnak, mivel a főleg szöveges tananyagot lehet olvasógéppel tanulni, de egyre többen választják az eddig a látássérültektől elzárt természettudományokat is – írja a BBC.
A legtöbb fejlesztést a páratlan innovációiról híres Blindenstudienanstaltnak, a Blistának köszönhetik. A helyi vakok intézetét még az I. világháború alatt alapították, a háborúban látásukat vesztett fiatalok oktatására. Azóta számos találmánnyal járultak hozzá a vakok mindennapi életéhez, az összecsukható fehér bottól a taktilis matematikai ábécé kidolgozásáig. A Blista egyik integrált, vakokat és látókat egyaránt fogadó társiskolájába járt a ma biokémiát és számítástudományt hallgató Leon Portz, aki egy veleszületett betegség miatt gyermekkorában fokozatosan elveszítette a látását. Kilencévesen rájött, hogy a leckét felolvasó gépi hangot felgyorsítva gyorsabban hozzájuthat az információkhoz, és ma már a normál beszédsebesség ötszörösén, egy átlagember számára értelmezhetetlenül hallgatja ezeket. „Nem érzem magam úttörőnek, pedig valószínűleg az vagyok” – véli Portz, a Düsseldorfi Egyetem biokémia szakának első vak hallgatója. A kémia tudománya sokáig távol állt a vakok számára, mivel a laboratóriumi munka veszélyes, a tananyagban sok a táblázat, grafikon. „Egyetlen látó ember sem látja a molekulákat, vagy az atomokat, ezért sem szabadna a vakokat kizárni erről a területről. A legtöbb kísérlet nem csak a látáson keresztül érthető meg. Fontos információ, milyen egy anyag hőmérséklete, szaga, milyen hangot adnak ki a kémiai folyamatok, és ha étellel kísérletezünk, meg is lehet kóstolni” – véli Tobias Mahnke, Portz korábbi kémiatanára, aki látó kollégáival együtt számos multiszenzoros eszközt, köztük 3D-nyomtatóval készített molekulamodelleket és elektromos Bunsen-égőt fejlesztett a vakok kémiaoktatásához.
Ebbe az iskolába járt, csak 60 évvel korábban a németországi Vakok és Gyengénlátók Egyesületének korábbi elnöke, a nyugalmazott bíró, Uwe Boysen is, aki szerint a közösségi szellem és a vakok önállóságra törekvése egyaránt katalizátora volt Marburg fejlődésének. Mikor ő járt egyetemre, vak hallgatótársaival hangszalagon csereberélték egymás között a felolvasott tételeket, később a szakmai jártasságukat latba vetve kampányoltak a vakok jogaiért.
Dago Schelin médiakutató, az „Okosváros vakoknak” című tanulmány egyik szerzője szerint Marburg különlegessége, hogy itt nem a technológiai fejlődés irányítja a változásokat, hanem az emberközpontúság, a különböző adottsággal élők igényeinek összehangolása. „Még itt is vannak korlátok, amiket le kell győzni, főképp az emberek fejében. Vakként és nőként duplán kellett bizonyítanom, mire a kollégáim elfogadták, hogy mindent ugyanolyan jól meg tudok oldani, mint ők” – mesélte a BBC-nek Leonore Dreves szoftverfejlesztő, aki hét éve költözött Brazíliából Marburgba. Világszerte számos vak tudós is dolgozik a korlátok lebontásán, köztük a japán Chieko Asakawa, aki akadálymentes mesterséges intelligenciát fejleszt, és a Puerto Rico-i csillagász, Wanda Díaz-Merced, aki hangok segítségével tanulmányozza az űrt.
