Kicsi Manyika a múlt század kilencvenes éveinek közepén volt karrierje csúcsán. Amikor elvégezte a konzit, még fűtötték a színésznői vágyak, egyszer az ének-tanszakra is felvételizett, de azért tudta, hogy kevés ehhez. Azt se nagyon bánta, hogy a színiről kirostálták, nehezen vallotta volna be, hogy voltaképpen ő díva szeretne lenni. Egy zongora mellől erősen kifestve, dévajul dobálni a hajfürtjeit, beleénekelni a publikum arcába egy füstös bár színpadáról – nagyjából ennyit szeretett volna mindössze. Érezni a férfiak sóvár pillantásait, a nők irigykedő tekintetét, hordani flitteres, testhez simuló estélyit tollboával, tipegni magas sarkú cipőben. A szám, amit eldalol, menjen le négy perc alatt, legyen taps, és várja vissza a közönség a következőre.
Majdnem így is történt. A konzi végén valami illetlen házibuliban elkezdte énekelni a Jaj de jó, a habos süteményt, aminek vaskosan átírt malac szövege megdöbbentő ellentétben állt Manyika porcelánnipp-szerűségével és Kiss Manyit utánzó, mosolygós, kislányos orrhangjával. A siker leírhatatlan volt, és ő hajnalra nagyjából minden álmát valóra válthatta, mert a buliban feltűnő éjszakaibár-tulajdonos azonnali szerződést ajánlott neki, és a tetejében a névadó ünnepségét is megtartották, onnantól lett Kicsi Manyika. Addig Fehér Jenőnek hívták.
A felkínált álomlokál eléggé lepusztult volt, és a folyamatos rendőri érdeklődéstől is tartani lehetett, mivel a helyet leginkább a pesti meleg közösség látogatta, ha nem is szerette. De Kicsi Manyikát kedvelték, és sikere volt. A rendszerváltozás szellemi nyitásának köszönhetően viszont a hely – ahogyan akkor mondták – felpusztult, és befogadott egy komplett transzveszti show-t, olyat, amilyet addig csak nagyobb polgári magánlakások titkos halljában lehetett látni. Manyika mellett feltűnt Mama Róza, akinek plasztikai műtétei is voltak és Popó Sanel, aki vízvezetékszerelő volt, csak elragadta az éjszakai művészet, de olyan altja volt, mint Amanda Learnek. A kilencvenes évek közepére már egyre többen lettek, és a nyári Sziget Fesztiválnak köszönhetően soha nem látott aranykor köszöntött rájuk. Akkor láttam először Kicsi Manyikát a Magic Mirror színpadán, és lenyűgözött a bája, az eleganciája, a tehetsége. Aztán szem elől veszítettem, kiöregedtem a Szigetből, és nem követtem a budapesti travi élet szeánszait.
Évekkel később a Ferencvárosi Művházba mentem riportra, Pest környéki gyerekek kórustalálkozóját tartották. Egy picike tanár úr előttem terelgette a gyerekeket, akik lógtak rajta, és ő mosolygó sziával köszöntött. Zavartan pislogtam.
- Kicsi Manyika vagyok, tudod! – suttogta –, ennek az iskolának az énektanára és karvezető.
Döbbenten álltam a műszempillátlan férfi előtt.
– Ezek tudják? – kérdeztem vissza. – Persze – mondta kacagva. – Büszkék rám. Az egész kórus cukin énekli a Jajdejóahabost, persze a rendes szöveggel.
Aztán megnyerték a kórusversenyt, kaptak egy vázát, és hazamentek. Mostanában jutott újra az eszembe. Vajon kórusvezető-e még Kicsi Manyika a Pest környéki általánosban és éneklik-e a Habos süteményt?