A valamikor kifinomulatlan identitásfosztogatás mára kommunikációs iparrá, mindenre kiterjesztett és szisztematikus módszerré vált, a negatív kampány alapjává. Személyes szintről – karaktergyilkosság -, csoportszintre emelkedett, majd a politikai tanácsadók elkezdték szegmentálni a másik tábor szavazóit, és azok arcvesztésére (losing face) kommunikációs kampányokat dolgoztak ki. Mindez pontosan az ellentéte a politikailag korrekt nézőpontnak, amit alighanem előbb-utóbb vissza fogunk sírni, mert a kulturált vita nem megy nélküle.
A politikailag korrekt vitastílus lényege, hogy nem kívánjuk a másik arcvesztését, nem vonjuk kétségbe jószándékát, és nem akarjuk a másik identitását megsemmisíteni. Persze ha álságos hízelgéssé fajul a másik identitásának védelme, akkor ez látványosan hazuggá is válik, de hol vagyunk már ettől a fajta veszélytől? Jelen pillanatban a másik önazonosságának szétbombázása van napirenden.
Először csak általánosságban vonták kétségbe a másik jobb- vagy baloldaliságát. Később számos állítás látott napvilágot arra vonatkozóan, hogy például aki baloldali, az a szabadrablás híve és a legkevésbé sem szolidáris. A magyar rendszerváltásban ráadásul valóban az volt a baloldali nomenklatúra szerepe, hogy a spontán privatizációt menedzselje, és ha tehette – márpedig tehette –, a saját hasznára. Ám ez a kritika nem volt elégséges a másik oldal számára - nem törődve azzal sem, hogy az első konzervatív kormány szintén azt gründolt magánvagyonba, amit tudott -, hamarosan nemzeti identitásuktól is igyekeztek megfosztani mindazokat, akik nem jobboldaliak. Később "a haza nem lehet ellenzékben"-től a kokárdaviselés kisajátításán át egészen Kövér Lászlóig, aki szerint a baloldali képviselők örüljenek, hogy a parlamentben ülhetnek, terjedt a másik oldal kirekesztése. Ami önmagában megkérdőjelezhető, de még mindig nincs benne feltétlenül a vágy a másik identitásának szétzúzására.
Már a Fidesz politikai átalakulása is felvetette annak elméleti lehetőségét, hogy ez a párt nem érték-, hanem érdekvezérelt, következésképp a hatalom cinikus megszerzésén és megtartásán kívül identitásnélküli. A baloldali magszavazók erről meg is vannak győződve, de igazán identitáspusztító kommunikációt csak Márki-Zay esetében látunk. Ő vonja kétségbe a Fidesz kereszténységét, humanizmusát, nemzetben gondolkodását, beszél a kormánypárt soraiban felbukkanó másságról vagy a migránsok letelepítéséről, és így tovább. A baloldal inkább azt kéri, hogy ne akarják megkérdőjelezni a magyarságát, s hogy ők is a nemzet érdekében dolgoznak, nekik is lehetnek magyar vízióik.
Az identitásromboló küzdelemben egy idő után már egyáltalán nem fontos alátámasztani az állításokat: „a baloldalt Brüsszel, a nemzetközi NGO-k és Soros irányítja”. A baloldal Lánczi András szerint mindig is külföldi érdekeket szolgált. Hogy nem része a kultúrnemzetnek, azt már az állampolgárság kiterjesztése elleni kampányban bebizonyította, de nem része az államnemzetnek sem, mert ügynökösködik. A feltevés aztán cselekvést kínál, illetve igazol: minden intézmény, ami úgymond nem eléggé magyar, elveendő, átalakítandó, és az átalakulás után a neve elé odateendő a „nemzeti” jelző. (A Magyar Állami Operaházon és az Állami Népi Együttesen kívül nemigen találunk olyan intézményt, ami nem lett „nemzeti” - egészen a dohányboltokig).
A másik tábor identitástól való megfosztása, pozitív szándékainak megkérdőjelezése tulajdonképpen a másik alkalmatlanságát és morális alacsonyabb rendűségét igyekszik alátámasztani. Nem nemzeti, hanem idegen érdekeket szolgáló; nem polgár, hanem populista; nem családbarát, hanem a tőke és a bankok kegyeit kereső; nem keresztény, hanem antihumánus; nem jogkövető, hanem a jogállamot szétverő; nem igazságos, hanem a hatalmával visszaélő stb.
Láthatjuk, hogy se szeri, se száma az identitásfosztó lehetőségeknek, és ezek a lehetőségek mindkét tábor számára adva vannak. Nyugodtan kiléphetünk a jobb-bal szimpátiából, és általános jelenségként vehetjük szemügyre az identitásfosztást. Karácsony Gergely például alkalmatlan, mert nem tud angolul, vagy mert nem Budapestért dolgozik. Ez már kicsivel több, mint karaktergyilkosság. A karaktergyilkosság általában valamilyen negatív cselekvést igyekszik napirendre tűzni, és így semmisíti meg a másikat - az identitástámadásban a másik hiteltelenítése arra épül, hogy ő nem is az, aminek mutatni szeretné magát.
Itt már nem csak Karácsony főpolgármesteri munkájáról vagy miniszterelnöki ambícióiról van szó. Ma már ott tartunk, hogy a homoszexuálisok identitása is meg van kérdőjelezve: ők tulajdonképpen aberráltak, sőt betegek, mert aki egészséges, az a szexualitása révén gyereket akar nemzeni.
Az identitástámadás az elmúlt években a társadalmunk alrendszereire is kiterjedt. Ezeket reformoknak hívták volna régen, ma versenyképességről, színvonalnövelésről beszélünk, ám koránt sem biztos, hogy az átalakult intézmények teljesítménye javulni fog. Azt azonban már látjuk, hogy átalakításuk első lépése identitástámadással indult. Az MTA például a meglévő struktúrájában azért lett kikiáltva alkalmatlannak, mert úgymond nem a tudomány volt a fontos számára. Az egyetemeket is valami ilyesmi miatt kellett alapítványi modellbe átkényszeríteni. Az egészségügyben dolgozók szintén alkalmatlanok, mert csak a hálapénz miatt dolgoztak. A rendőröket kizárólag a korai nyugdíjba menetel érdekelte, a bankárokat csak az emberek kifosztása, és így tovább. Nyilván, ha mindenki érdekvezérelt, kell legyen olyan is, aki megvéd tőlük.
A Fidesz tehát a negatív politikai kampányaival – melyek alapja mindig a félelemkeltés és a harag felszítása, s mely negatív kampányt mindenütt sikerrel használják a világban – eljutott az identitásfosztogatásig. Csak remélni tudjuk, hogy a vele szemben szerveződő ellenzék nem ugyanehhez a recepthez nyúl, hanem egyszerűen csak arra szólít fel, hogy ne vonják kétségbe jószándékát. Amiképp a Fideszt támogató emberekről sem feltételezik, hogy nem az értékek, csak érdekek mozgatják őket.