Az uralkodó eperfák telepítését rendelte el (1750), majd fia az abból termelődött nyersanyag feldolgozására Filatóriumot (Cérnázót - 1781) és Selyemgombolyítót (1786) építtetett Óbudán. Méghozzá emelkedett stílusban, amit az épület alakja ma is hirdet (selyemgubó). Ráadásul fejlett szociális érzékről is bizonyságot adott, hiszen a nődolgozók gyermekeinek kisdedóvót létesített.
Ezt akkoriban iparfejlesztésnek nevezték Magyarországon, amire később olyan korabeli „oligarchák” települtek rá, mint a Goldbergerek, akik egyébként „migránsok”, sőt izraeliták voltak. Akárcsak a magyar iparfejlesztők többsége is, mint Weiss Manfréd, Aschner Lipót, Süss Nándor és Richter Gedeon. Akkoriban a magyar ipar valóban magyar ipar volt, ami azt jelentette, hogy hazai tőkéből és hazai elmékből építkezett. A magyar szellemet pedig olyan nevek képviselték, mint Just Sándor (wolframszálas izzó), Bródy Imre (kriptonlámpa), a ’trafó trió’ (Déri, Bláthy, Zipernowsky), Puskás Tivadar, Csonka János, Jendrassik György, Kandó Kálmán és még sokan.
De ugyanilyen sokan vannak az elszármazottak és elmenekültek, vagy az elüldözöttek, akiknek szellemi eredményeit már nem itthon, hanem idegenben értékelték (akiknek sorát legutóbb éppen Karikó Katalin bővítette). Minden magyar ember kebelét dicsőség dagasztja, amikor magyar (származású) Nobel-díjasok listáját böngészi.
Ezzel a rövid ipartörténeti bevezetéssel (amit annak idején Szabadváry tanár úr művelt a Műegyetem Vegyészmérnöki Karán) mindössze arra kívántam ráirányítani a figyelmet, hogy hazánknak kitűnő intellektuális, szellemi alkotó kapacitása volt hajdan, és minden bizonnyal van ma is. Amire magyar ipar épülhetne. De nem épül.
Erre a kapacitásra hiteles bizonyság pl. Rubik Ernő (Rubik kocka – 1974), Bojár Gábor (Graphisoft - 1982), Losonczi Áron (üvegbeton - 2005), Domokos és Várkonyi (Gömböc - 2006), valamint azok az egyetemi és más szellemi műhelyek, ahol olyan alkotások születtek, mint a holdjáró Puli, és egyéb űrkutatási eszközök, amiket a NASA használt sikeresen.
De bizonyság mindez arra is, hogy nem épült ezekre magyar ipar. Vajon miért nem?
Többféle oka is lehet. Erre óhajtottam utalást tenni például a címmel (Magyar Csakra), ami az egyik régen és többszörösen elhibázott magyar gondolkodási eszmetévelygés aktuális vonulatának aforizmája. Ami manapság a magyar gazdasági energiaközpont(ok) kormányzati (önkényes és hibás) kijelölésének krédója. Mint pl. az egyedi magyar kiszolgálóipar, ami merőben más, mint a valódi szolgáltatóipar, pl. a turizmus.
A Magyar Csakra egyik része a kiszolgálóipar, Magyarországnak az a (fejlődésre alkalmatlan és képtelen) gazdasági berendezkedése, ami létrehozta a stratégiai szerződések rendszerét a multinacionális nagyvállalatokkal. Ez a rendszer „kiszolgálja” őket ipari parkokkal, beruházási támogatásokkal, adókedvezményekkel és olcsó, megrendszabályozott munkaerővel. Gazdaságfejlődési zsákutca!
Másik része a rendezvény turizmus. Ezeknek a létesítményeire lehet újabban a legtöbb közpénzt költeni, mint pl. MotoGP pálya, Vadászati Világkiállítás, az atlétikai vb stadionja, az Eucharisztikus Világkongresszus, az Őszi Haccacáré és az állandóan lebegtetett budapesti olimpia. Ami nemcsak szintén gazdaságfejlődési zsákutca, de még masszívan ráfizetéses is lehet. (Példa: a várhatóan kihasználhatatlan atlétikai stadion bekerülési költsége minimum 204 milliárd forint, a vb rendezési költsége minimum 38 milliárd, a tervezhető bevétel – jegy, turizmus, közvetítések – maximum 8-9 milliárd. Mind számított értékek.).
Valahai Alma Materem (Erkel Ferenc Gimnázium, Gyula) földrajztanára (Domokos tanár úr) szívesen emlegette óráin Svájcot abban a tekintetben, hogy „Svájc kicsi ország – akárcsak Magyarország –, kevés a termőföldje, nincsenek ásványi kincsei, mégis gazdag ország, mert olyan ipart hozott létre, amihez kevés anyag, viszont sok munka és szakértelem kell: óraipar”. Ami azóta persze a bankszektorral előnyösen kibővült. Nos, hát ilyen lehetne Magyarország is – bár akkoriban (1955) talán ilyet nem mondott. Ez mégis úgy igaz, ahogy van.
Induljunk ki – jobb híján - mi is ebből a premisszából! Magyarország vagyona két részre osztható: materiális és immateriális vagyonra. A materiális (azaz az anyagi tulajdonsággal bíró) vagyon a maga szerény valóságában a termőföld, a felszíni, valamint a felszín alatti vízvagyon és az épített vagyon. Természeti adottságaink még sincsenek kihasználva és értékesítve úgy, ahogy kellene. Mezőgazdasági közszájon forgó vélemény a korszerűtlen birtok- és termékszerkezet, az pedig vízgazdálkodási közhely, hogy Magyarországról több felszíni víz folyik ki, mint amennyi beérkezik.
De maradjunk az épített vagyonnál, a gyáriparnál. Magyarország ipara (talán az egyetlen, a gyógyszeripar kivételével) az imagináció tartományában van. Azaz magyar ipar mint olyan, nem létezik. Abban az értelemben nem, hogy ami van, az majd’ mind külföldi tőkéből épült, idegen technika, technológia és menedzsment működteti, termékeinek túlnyomó része külpiacokon értékesül.
Ami a múlt század elején valóság volt, az mára illúzió lett Magyarországon.
Magyarországnak viszont a legértékesebb vagyoneleme az immateriális vagyona. Az a kreatív, teremtő, alkotó szellemi kapacitás, amiről az elején beszéltem. Ami nincs kihasználva, nincs támogatva és nincs fejlesztésbe vonva (pl. tao, ösztöndíjak, oktatás, startup ösztönzés, stb.). Ha lenne ugyanis, akkor nem vallottunk volna kudarcot használhatatlan és méregdrága beléptető és jegyértékesítési rendszerekkel, lélegeztető gépekkel, hanem mi adtuk volna el Izraelnek a hazai fejlesztésű Pegazust, a kibertechnika csúcsát. Parancsoló szükségszerűség tehát ennek a vagyonelemnek az eddig nélkülözött fejlesztése, kiművelése.
Gazdasági berendezkedésünk nem offenzív, nem cselekvő, teremtő, alkotó üzemmódban (eredeti és új szellemi alkotások), hanem defenzív, kiszolgáló, alkalmazkodó üzemmódban (turizmus, rendezvény turizmus) működik (lásd a Covid-19 pandémiát). Gazdaságunk ennélfogva olyan, mint a szél dobálta vitorlás hajó. Uralkodó szelek hajtják és főbb áramlatok (mainstream) sodorják, mert saját motorja nincs neki. Vagy Senecával szólva: „Ducunt volentem fata, nolentem trahunt” – A sors vezérli a cselekvőt, a restet sodorja.