Az a legrosszabb, amikor álmomban szülőségből vizsgázom. Pedig tudom, hogy egész évben készültem, elolvastam a szakirodalmat, szorgalmas diákként jegyzeteltem, bejártam a gyakorlati órákra. Mégis izzad a tenyerem, ahogy tételt húzok a vizsgabizottság elnöke előtt. A féltés dinamikája – előnyök és hátrányok, valami ilyesmi áll a cetlin. Kapok pár percet, hogy összeszedjem magam.
Nálunk két iskola csap össze, kezdek bele végül. A nejem legfőbb elve, hogy soha ne tévessze szem elől a gyereket. Játszótéren, bolhapiacon, utcabálon, vásáron csak annyira távolodhat el tőlünk, amit egy kiáltással még át lehet fogni, és mindig úgy kell helyezkednie, hogy valaki rálásson. Ha a nejem épp elmerül a kirakatok bámulásában vagy az áruk címkéinek böngészésében, hogy aztán némiképp váratlanul és annál riadtabban megkérdezze, hol van Dusi, akkor nekem szabatos, koordinátákra lebontott, a tereptárgyakat figyelembe vevő választ kell adnom. Például így: a vattacukros előtt áll a sorban, ő a harmadik, kicsit takarja a platánfa, de mindjárt itt lesz.
Én viszont, vallom be töredelmesen a vizsgán, egyre nagyobb pórázra engedném, erősíteni benne az érzést, hogy tud magára vigyázni, nem akarom minden mozdulatát felügyelni, még ha a látszólagos nyugalom mögött ugyanúgy kiver a víz, ha nem ott találja meg a tekintetem, ahol keresem. A nejem egyébként számos történetet tud arról, hogy a világ különböző pontjain hogyan tűntek el gyerekek, mert a szülői figyelem egy pillanatra megingott. Tudom, hogy igazából akkor lenne nyugodt, ha tizennyolc éves koráig magához szíjazná, nekem meg az a dolgom, hogy ezeken lazítsak, sőt, egyiket-másikat át is vágjam. Férfit nevelünk, mondom ilyenkor, bár magam sem tudom pontosan, hogy mit is értek ezalatt.
A nevelés örök félelem, hebegném a bizottság előtt. A rutin csak pillanatnyi gyógyírt jelent, a szülői képzelet bármilyen helyzetet képes azonnal rémálommá színezni. Leesik a hintáról, elüti a villamos, nyomorék lesz egy életre. Ha pár percet késik, már egy egész trilógia játszódik le bennünk. Mintha csak Dürrenmatt tanácsát szívlelnénk meg a nap huszonnégy órájában A fizikusok végéről, ahol a drámaírás esszenciáját foglalja össze. A harmadik pont: „Egy történetet akkor gondolunk végig következetesen, ha lehetőségei közül a legrosszabb következik be.” És a még ijesztőbb negyedik: „Ez a lehetőség szerinti legrosszabb fordulat sohasem látható előre. Véletlenül következik be.” A drámaíró művészete abban áll, teszi hozzá a svájci mester, hogy ezt a véletlent a lehető leghatásosabban aknázza ki, a lehető legerőteljesebben juttassa érvényre a cselekményben. A szülő született drámaíróként vadászik a véletlenre, próbálja semlegesíteni, kitalálni a véletlen minden titkos gondolatát. Minden rutinjával igyekszik véletlenmentessé varázsolni a gyermeke életét, és nem gondolni arra, hogy ezt a szélmalmot, ahogy a többit sem, nem lehet legyőzni.
A véletlen makacs, mint az öszvér. És kiszámíthatatlanul találékony. Sokszor mesélem el a nejemnek Sue Klebold megrázó történetét, a minden szempontból átlagos amerikai anya (és család) életét, aki a lehető leghétköznapibb módon, különösebb konfliktusok nélkül, szeretetben, békességben nevelte a Napsugaramnak becézett kisfiát, Dylant. Ám a fiú tizenhét évesen – erőszakosabb társával, Erickel együtt – bement a Columbine-i középiskolájába, és megölt 12 diákot és egy tanárt. Vélhetően eleve öngyilkos akart lenni, csak ezt a különös módját választotta a dolognak. Az anyát az amerikai közvélemény java azzal vádolta, hogy figyelmetlen volt, nem vette időben észre a készülő szörnyűséget. De hogyan is vehette volna észre, kérdezte kétségbeesetten, amikor minden rendben ment, a szokásos csínyeket is beleértve. (Feltörtek egy autót holmi szerszámokért, ám később a nevelőtisztet és a pszichiátriai szakembereket is lekenyerezték a kifogástalan, középosztályi jó modorukkal. A nevelésükkel.) Az anya később az egész életét arra tette fel – már ami megmaradt a trauma, a válás után –, hogy szülőtársait próbálja figyelmeztetni az olykor alig feltűnő, mégis árulkodó jelzésekre, amelyeket egy öngyilkosságra készülő kamasz adhat a környezetének. Kijózanító könyvet írt erről (magyarul is olvasható).
Mindent beleadok hát a feleletembe, s várom, hogy jó, vagy legalábbis átmenő jegyet kapjak szülőségből. Hogy nem rontottam el semmit, nem szűkítettem a lehetőségeit, nem neveltem félre, el tud majd igazodni a világ dolgai között. Nem csoda, hogy ilyenkor csatakosan ébredek. És földöntúli öröm áraszt el, amikor a hálóba beszűrődnek a reggeli készülődés zajai: a nejem épp uzsonnát pakol, Dusi a fogmosás kapcsán alkudozik. Engem hagynak, mert én bagoly vagyok, későn fekszem, későn kelek. De azért az utolsó percekre kivánszorgom a szobából.
Rosszat álmodtál, néznek rám nevetve, ahogy pislogva próbálok visszatérni a világba. Igen, bejártam a világot Dürrenmattól Columbine-ig, felelem, s ők erre még jobban nevetnek. Talán majd írok belőle valamit, dünnyögöm utánuk, amikor már kiléptek az ajtón, és elindultak az iskola felé a szeptemberi lágy melegben.
