Megváltozik ilyenkor mifelénk a táj. A szőlődombok, amik addig homogén zöld léniáknak tűntek, a sorok elején itt-ott megszakítva azt egy-egy bíborvörös vagy tégla piros rózsabokorral, mostanság színekkel vannak teli. Narancssárga, kék, vagy épp elegánsan szürke szüretelő kombájnok tarkítják az ültetvényeket, főleg ott, ahol a sok termésre már régóta kevés ember jut. Lassacskán így lesz ez mindenütt, elfogynak a napszámosok, a fejkendős nénik, akik a maguk komótos tempójában minden órában megszedték a szokásos penzumot, földre alig ejtettek fürtöt, ha leejtették is, megfújkálták, megtörölgették, visszatették a többi közé, ne vesszen kárba egyetlen szeme sem a bornak való gyümölcsnek. A város szélén, komfort nélküli házakban élők, akik két hónapig biztos forintokat remélhettek a napidíjból, de most közmunkások mind; vagy a téesznyugdíjasok, akik már akkor kint voltak ezeken a földeken, amikor a tőkék még csak virgonc hajtásként próbáltak ott megkapaszkodni. Ehelyett most monoton gépzúgás hallik, a monstrumok mintegy a lábuk közé kapva a kordonokat csépelik, rázzák lefelé a bogyókat, viszik aztán tovább szalagon a konténerbe, jó esetben kifújva a fürtök közül szöszöket, levél darabokat, kacsfoszlányokat.
Megváltozik ilyenkor a beszélgetések témája is mifelénk, kevesebb szó esik nagy és kis politikáról, a tegnapi meccsről, a holnapi gondokról, most inkább arról beszélnek az emberek, hogy a tavalyi negyvenöt láda helyett csak kilencet sikerült szedni a Leánykából, mert márciusban elverte a jég, áprilisban, májusban a hűvös tavasz dideregtette, aztán júniustól a forró nyár fojtogatta cefetül, hogy aztán augusztusban a túl sok eső borzolja tovább a jó termésben reménykedő szőlősgazdák idegrendszerét. Az ilyen évekre mondják finoman, hogy kihívásokkal teli, de nem kell tovább menni az ostorosi kocsmától, hogy ettől jóval cifrább minősítéseket halljunk a 2021-es esztendőről.
Szüretre még az unokák is hazajönnek, akár távolabbi országokból is, ha tudnak, mert gyerekkoruktól megszokták, hogy ez az időszak szent, még az iskolában is szemet hunynak egy-két napos hiányzás felett, elvégre a tanárnak is van olyan rokona, hanem éppen ő maga az, akinek most cukorfokon, bogyózáson, zúzáson, héjon áztatáson, léelválasztáson, préselésen, majd aztán ülepítésen, erjesztésen, érlelésen jár az esze. Áhítatosabban megy ki ilyenkor a dombokra az is, akinek saját szőleje nincs, de mégis valami édes-mélabús kapcsolat fűzi ehhez a nagylelkű és önzetlen növényhez, ami egyetlen vékony tőkéről akár nyolc-tíz tömött, súlyos fürtöt is felnevel. Ma, amikor sokan percentre mérik, mi az, ami megéri, és mire nem érdemes erőt, időt, figyelmet áldozni, s valaha jelentéssel bíró fogalmak lényegülnek át a szemünk előtt puszta frázisokká, talán érdemes tanulni ettől a szolid növénytől, ami, ha egyedül van, és nem veszik körbe a társai, még teremni is jóval kevesebbet terem.