biztonság;koronavírus;

- Heti abszurd: Elmorzsolódott biztonság

Kurta a válasz arra a kérdésre, hogy van-e biztonságos állami/közösségi tér, mert nincs. Egy szegedi diák az iskolapadból ment rokkantnyugdíjba, mivel rendszeresen verték, csúfolták, „majd bántalmazása” fénypontjaként tobozt dobtak a szemébe (és vonalzóval csaptak bele) – a külső behatások következményeként retinájának búcsút mondhatott, a szakértői vélemény (bár inkább ítélet) szerint látáskárosodása 90 százalékos. Magyarán vak. Az iskola azt tanácsolta a szülőknek, tegyenek feljelentést, mert az intézmény tehetetlen. És tényleg: a helyszíni segítségnyújtás is elmaradt, ha nem így történik, a srác talán nem hullik a sötétbe.

De a jelek szerint kikopott a felelősségtudat és a szolidaritás (mondjuk az előbbi az utóbbiból következik, legalább részben), az állami szervezetekből, intézményekből. Nem csoda, ez a példa szivárog le felülről. Például akkor, amikor a kormány deklarálja, hogy azoknak a korcsoportoknak az esetében (praktikusan hatodik osztálytól), akiknek rendelkezésére áll az oltás, nem lehet átállni digitális oktatásra, ha egy osztály- és iskolaközösségben pedagógusok vagy diákok betegszenek meg.

Mert az Emberi Erőforrások Minisztériuma megtiltotta – noha a delta- vagy a lambda-variánst nem hatja meg, hogy korábban valaki felvette mindkét (esetleg három) vakcinát. (Ennek fényében különösen izgalmas, hogy kontaktkutatás során például nem vizsgálják azokat – és a családjukat sem –, akiket egyszer már oldalba rúgott a Covid.)

Olyan ez, mintha az állam arra kényszerítené a bántalmazottakat (lásd: fenti példánkat), hogy igenis állják csak ki az abúzust, és maga biztosítana tobozt és vonalzót, hogy móresre lehessen tanítani a „célszemélyt”. És a kormány most több tízezer diákot tanít móresre (illetve az ő segítségükkel több százezresre tágítja a kört), majd ha beüt a baj, akkor felteszi a kezét: ő tehetetlen, csináljanak valamit az érintettek. Kiknek zöme mást nem tehet, csak kapaszkodik a magyar egészségügybe, mint árva majomkölyök a szőrös pótanyába. Csakhogy a kormány a negyedik hullámra sem tudta – vagy akarta – felkészíteni az egészségügyet, miközben a statisztikák azt mutatják, arányaiban sokkal több fertőzött hunyhat el.

Nem kérdés, a vírus azok között tombol gátlástalanul, akik lekezelték a veszélyhelyzetet, és vagy könnyelműségből vagy bornírt elméletek rabjaiként nem oltatták be magukat. Ettől azonban még halálos Gulyás Gergely járvány-kivagyisága, amikor arról beszél, hogy a vakcina a szervezetében, így minek is a maszk. A Miniszterelnökség vezetőjének vakmerősége a mintegy 4 millió oltáshiányos magyart nem motiválja a vakcina felvételére, annál inkább a maszkmegúszásra. És tegyük hozzá csöpögős demagógiával, hogyha beüt a baj, és Gulyás Gergelyt ágynak dönti a delta, akkor ő valószínűleg nem az egészségügy leharcolt részével kerül kapcsolatba, és neki senki nem mondja, hogy oldja meg a helyzetet maga, hisz ezt a mondást csak az átlagbeteg érdemli ki.

Pontosabban a kormány azért ajánl némi segítséget a vírus sújtotta betegnek, amennyiben teljesül két kritérium. Az első, hogy társadalmi szempontból hasznosnak kell lenni, azaz dolgozni. A második, hogy ne a kormánynak kelljen mozdulni, és ha úgy alakul, szolid bűnbakja is legyen. Úgyhogy a kormány most azt latolgatja, elrendeli, hogy a munkáltató kötelezővé tehesse az oltást. Amennyiben nem él a lehetőséggel, nyomban meg lehet bélyegezni, mint szabotőrt, vírusterroristát, és így tovább. Persze az egy érdekes helyzet, hogy mi történik a több százezer állami alkalmazottal, esetükben lényegében a kormány kötelezővé teszi-e az oltást, hiszen az meglehetősen csálén festene, hogy a kukaholding munkatársai vakcinával a szervezetükben szaladgálnak, míg a vízműves alkalmazottak dacolnak mindenféle oltással.)

Mindenesetre itt legalább adott a választás lehetősége, míg az oktatási és egészségügyi intézményeket (és így áttételesen az otthonokat), nemhogy biztonságos hellyé nem tette a kormány, de veszélyzónává alakította.

Persze lehet, hogy az eucharisztikus kongresszus után a kormány új mottója a „segíts magadon, Isten is megsegít” lesz. Persze az is felelősséghárítás, ha a Mindenhatóra toljuk az ügyet.

Erzsi egészséges magzatot hordott a szíve alatt. Második gyermekét várta 1977 szeptemberében. A vajúdáskor csak a takarító személyzet volt vele, a szülész még akkor sem, amikor az újszülött feje harmadszor bukkant elő. Az addig életadó, akkor fojtogató köldökzsinór mindannyiszor erősebb volt. A csecsemőt végül az összefutott szülőszoba tolta ki a kimerült asszonyból. Négy hét után ölelhette magához először a lányát. Gerda ma 44 éves, magatehetetlen mozgássérült. Családja szerint önérzetes és humoros nő. A 68 éves Erzsi sorsát ahhoz a bizonyos szeptember 21-hez kötötte az élet. A betegségekkel bajlódó asszony áprilisban szakadt el Gerdától. Ledöntötte a lábáról a koronavírus. Hetekig készült a halálra, ezekből az időkből csak foszlányokra emlékszik. Fotóriporter fia, Dani nemcsak gondozta, de meg is örökítette a kritikus napokat. Mesélt, mint rendesen – ha más életébe bepillantást kér, a sajátját sem titkolhatja. Az érthető közelség és a szükséges távolság mezsgyéjén kereste a hiteles fókuszt. Így.