Családias, meghitt eseménnyé képes válni egy székfoglaló. Főként akkor, ha a székfoglalót tartóra kíváncsiak. Gálffi László népszerű, szakmailag is elismert színész. Pályatársai, tisztelői, barátai kíváncsiak rá, kíváncsiak arra, hogy mit gondol a világról. Eljöttek hát, hogy a MTA kistermében meghallgassák a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiai székfoglaló előadását. A teljesség igénye nélkül a széksorokban helyet foglalt Keleti Éva, Mácsai Pál, Kerekes Éva, Hernádi Judit, Nádasdy Ádám, Szüts Miklós és Vojnich Erzsébet.
Gálffi Lászlót egy ideje folyamatosan kíséri Lénárd Sándor életútja, gondolatai, regénybe illő személyisége. Filmet is forgatott róla, épp húsz éve mutatták be a filmszemlén a Láthatatlan ház című dokumentumfilmet, melyet Kóródy Ildikó forgatókönyvíróval együtt jegyez. A munka eredetileg anyaggyűjtésnek indult egy játékfilmhez, amelyben Gálffi Lénárd Sándor szerepét szánta magának. Mostani székfoglalójának címe, „Nincs regénybe illő, aranyozva szép múltam” – Jegyzetek egy meg nem valósult Lénárd Sándor filmhez, is erre utal.
„Az én történetem Lénárd Sándorral a kilencvenes évek elején kezdődött, amikor a Korona Pódium felkért egy önálló estre” – mesélte előadásában. „Aztán ezt az estet többször visszautasítottam, mert az előadás témájának kiválasztásában nem értettünk egyet. Nem sokkal ezután egy budai antikváriumban rátaláltam egy vékonyka kötetre: Egy nap a láthatatlan házban. Ez volt az első írás, amit Lénárd Sándortól olvastam, kilenc fejezetével olyan, mint egy Bach-szvit. Egy nap történetét meséli el.”
Végül ez a regény lett az ihletője az estnek a Korona Pódiumon. Az egyik próbán Gálffinak bevillant apai nagyapja története, aki 1923-ban vándorolt ki Erdélyből. Argentínában telepedett le, a ház ahol élt, légvonalban ezer kilométerre van Lénárd Sándor brazíliai „ láthatatlan házától”. Az önálló est így válhatott igazán személyessé, nem csak Lénárd Sándor orvos, író, polihisztorról szólt, hanem az előadó apai nagyapjáról is, a kivándorló szorongásairól, csillapíthatatlan honvágyáról, róla, „aki álmaiban is tudja, akárhova indul, haza sohase jut”. Az előadást 1995 szeptemberében mutatták be. A premieren jelen volt Szerb Antalné, Klára asszony és Kardos G. György író, Lénárd jó barátja. Ekkor jött az ötlet: készüljön egy játékfilm-forgatókönyv Lénárd Sándor életéről.
Tanulmányútként Gálffi és alkotótársai elutaztak Brazíliába, ahol Lénárd életének utolsó időszakában élt, és mivel az utolsó pillanatban az eredetileg velük tartó operatőr visszalépett, ezért Gálffi magára vállalta ezt a feladatot is. Interjúkat készítettek Lénárd özvegyével és az író ismerőseivel. A dokumentumfilm ezekből, illetve az önálló est tévéfelvételéből tevődött össze. Lénárdról később Spiró György írt egy komédiát Helló, doktor Mengele! címmel, amiben ezeket a dokumentumokat is felhasználta. (Lénárdot azzal vádolták meg Brazíliában, hogy ő a bujkáló Mengele.)
Gálffiék tervezett játékfilmje végül nem valósult meg, mivel „ az anyagi támogatások kiszámíthatatlan rendszerében lassan elhalt az alkotás megvalósíthatóságának lehetősége.”
Az elmúlt húsz évben nagy előrelépés történt a Lénárd-életmű kutatásában: 2010-ben két kötet is megjelent itthon: a Családtörténeteim és az Egy magyar idegenvezető Bábel tornyában, illetve 2015-ben napvilágot látott egy monográfia is, Lénárd Sándor Világok vándora címmel. A tanulmány, mint ahogy Gálffi fogalmazott, utat vágott a Lénárd Sándor személye körül kialakult legendák és tévhitek őserdejében. „Megismerhetjük a mélyen humanista író, költő, nyelvészt, és az embert a maga hibáival, kétségeivel és szenvedéseivel együtt.”
Gálffi László ugyanezzel az alapossággal és alázattal hozta közelebb hozzánk Lénárdot, aki többek közt latinra fordította a Micimackót. (A színész korábban a Színház- és Filmművészeti Egyetemen a doktori dolgozatában is az orvos, íróval foglalkozott.) Gálffinak most sikerült, amit filmen nem: székfoglalójában képletesen eljátszhatta Lénárd Sándort, a közönség nem kis örömére.
A székfoglalót követően azt kérdeztem tőle, mit gondol arról, hogy akadémikus lett: „Nem tudom, mennyire vagyok méltó arra, hogy tagja legyek a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiának, de számomra nagyon fontos, hogy ebben a körben benne lehetek, találkozhatom és beszélgethetek azokkal, akik tagjai ennek a testületnek.”
