Pokorny Lia annyira nő, hogy ezernyi nő lakik benne. Ezt mind meg akarja mutatni a LIAison című zenés randevúján, a Centrál Színházban. Elénk tárja a „férfifaló” nőt, meg a gátlásost, a kedveset és az undokot, az ellenállhatatlant, és a pasiknak ellenállót, a nagyzolót, az önfeladót, a megnyerőt, a harsogóan fiatalt, az öregedőt, a boldogat, a szomorkodót, a melankolikusan elmerengőt, a tettre-készen erőtől kicsattanót, szóval a Nőt, a Nőt és a Nőt… Ötvenedik évében számba veszi mire jutott nőként, színészként, no és persze azt is, milyennek látja a pasikat. Így aztán a nemek szétválaszthatatlansága és örök párharca is középpontba kerül. No és persze a szerelem. A lángoló éppúgy, mint a kihunyó. A beteljesülő szintúgy, mint a csak vágyálomként létező. Hangulatok, villanások, érzetek, dalban elbeszélhető drámák, összeakaszkodások, megbocsátások, elkámpicsorodások és megengesztelődések.
Pokorny Lia először félénk szerénységgel jelenik meg előttünk. Már-már megilletődötten. Tekintete csaknem olyan, mint a szűzies ma született bárányé. Olyan bátortalan kamasz kislányé, aki alig mer elénk lépni. De közben azért szexisen testre simuló türkizkék selyemruhát visel. Nem dekoltált, de az igéző vonalakat fölöttébb kiemelő, mi több, abszolút hangsúlyozó. Üléskor a ruha felhúzásával jól érvényre juttathatók a szemrevaló lábak. Vigyázat, női rafinéria! Ehhez, ha nem is kihívó, de azért eléggé erotikus neccharisnya dukál. Az igéző, sejtelmes tekintetről már nem is beszélve. Ez olykor meg-megcéloz egy-egy urat a nézőtéren. Rövid időre csak neki beszél. Hatást gyakorol. Megbabonáz. Incselkedik. Vagy éppen nőkkel jelképesen összekacsint. Belénk néz, vesénkbe lát, és ő is megmutatja önnön magát.
Van hozzá egy partnere, aki rendszerint a színpad jobb szélén üldögél, Babicsak Bernát harmonikaművész. Ezen az estén a deszkákon ő a férfi. Igencsak érzékien erotikus dallamokat képes előbűvölni hangszeréből. Gyakran ámulattal néz Liára. Rátapad a szeme. Betölti a csodáló szerepét. Meg az együttérzőét is. Azok a hangulatok, amik megjelennek a színésznő arcán, visszatükröződnek rajta. Megfürödnek egymás tekintetében.
Lia vívódik előttünk. Fölsorolja egy ilyen est születésének gyötrelmeit. Hogy például mi lesz, ha elfelejti a dalok szövegét, sebaj, majd lalázik. Elpanaszolja, hogy szorítja az öve, amire a mikroportját csatolták. Próbálgatja, melyik profilját mutassa a közönségnek, melyik az előnyösebb. Azzal, hogy esendőnek mutatkozik, még inkább belopja magát a közönség szívébe. Akarja, hogy szeressék, és hát szeretik is. Közben kicsit mórikálja is magát. De ez szintén hozzátartozik a női praktikákhoz, a bevetett színészi eszközökhöz. Miközben bizonytalannak mutatkozik, az előbb azért meglehetősen magabiztosan elénekelte a dalt arról, hogy „színésznő vagyok.” Ezt aztán bizonyítja is rendesen. Ötvenedik évében ez az este az eddigi pályájának, és bizonyos értelemben magánéletének leltározása, számbavétele, mérlege. Zömében persze könnyed, szórakoztató formában, de nem véletlenül mondja az elején, hogy itt sírnia kellene, de most sehogy se megy, legfeljebb majd nevet helyette. A végén amikor azt énekli, hogy „ez csak színház, itt senki se sír igazán”, akkor valódi könnyek potyognak a szeméből. Megtanult nevetni és sírni a deszkákon, megtanult igen széles érzelmi amplitúdóval játszani. És mivel farkasvaksággal nem vették fel a Színművészetire, ő zömében tényleg a színházban tanulta meg, amiről énekli is, hogy az élete.
Lehetne ez az este túlontúl csillogó-villogó, felszínesen brillírozó esztrádműsor, temérdek átöltözéssel, vetítéssel megidézve eddigi fontos alakításait, eldicsekedve a sikereit. Nem ezt az utat választotta. Egyetlen ruhában játszik végig. Nincs filmvetítés a szerepeiből. Nem működik a forgó, hogy temérdek díszletváltozás legyen, és villódzó, színes fények sem tobzódnak. Ez mutatja, hogy Pokorny, bár a bizonytalanságairól beszél, meglehetősen bízik magában. Tudja, vagy legalábbis reméli, hogy elviszi a hátán ezt az estét. És persze el is viszi. ( A segítői a háttérben: Botos Éva, Zöldi Gergely, Grósz Zsuzsanna, Erős Csaba, Kárpáti Enikő, Varga Judit, Oszkai Rita, Juszt Balázs, Sziki Ágnes.) Állt ő már ugyanitt teljesen egyedül is, igencsak sikeresen, a Dolgok, amikért érdemes élni című monodrámában, egy meglehetősen energikus nőt megformálva, akiről sokan azt hitték, hogy szinte egy az egyben önmaga.
Addigra túl volt sok mindenen, a Bárka Színházon, ahol bedöccent a pályája. De fullasztóvá vált a légkör, eljött onnan. Az Új Színházban megalapozta a szakmai tudását. Aztán amikor ott méltatlan igazgatóváltás történt, elsőként állt fel, utána sokan követték a példáját. Vagányul belement a „semmibe”, úgy, hogy egyedül nevelte a gyerekét, és nem tudta, mi lesz. De Puskás Tamás, a Centrál Színház igazgatója szerencsére segédkezet nyújtott neki. Az országos hírnév is hamar megjött, a Csillag születik című műsorban való zsűrizéssel. Az ilyen jellegű tehetségkutatók inkább középpontba állítják a zsűrit, mint a versenyzőket. Pokorny azt mondta, nem akarja vállalni, ez nem neki való. Aztán kötélnek állt. A csillogó-villogó szórakoztató műsorban sem hódolt be az ízlésének valószínűleg nem megfelelő elvárásoknak, igen nagy szó, hogy ilyen helyzetben is önazonos tudott maradni. Ráadásul anyagilag sem járt rosszul, sőt a neve széles e hazában márkanévvé vált. Ez jelentette az aranyfedezetet ahhoz, hogy ha kiírják a nevét egy monodrámához, akkor elkelnek a jegyek. Fergeteges siker lett a Dolgok, amikért érdemes élni. Ebben sokat, és egészen kiválóan rögtönzött. Ehhez a Beugró című kimondottan improvizációra épülő műsorban szerezte meg a tudást. A Centrál kisszínpadán egész jeleneteket rögtönzött oda felhívott nézőkkel, de akár ő maga is lejött a nézőtérről, és parádés volt, amit művelt.
Némi improvizációval most is próbálkozik, de ez most még döcögősen megy. Felszólítja például a közönség tagjait, mondják meg, ki az, akit már megcsaltak, és ki az, aki maga is megcsalt. Nincs nagy tolongás. Általában csak szórványos jelentkezésig jutnak el az ilyen válaszok. Lia sem igen tér le az előre eltervezett ösvényről, mondja tovább az érezhetően megírt összekötőszöveget. Itt érzek kis merevséget, kimódoltságot. Ennek később jó lenne lazulnia, de ez nyilván így is lesz. A színésznő oldódásával feltehetően több lesz az interaktivitás. A dalok éneklésekor már amúgy sincs semmi feszélyezettség. Azok szárnyalnak. Kifejeznek mély bánatot és kicsattanó örömet, ha úgy tetszik, megmutatják az élet teljességét.
A premier utáni banketten Puskás direktor átöleli a boldog színésznőt. Azt mondja, nagy szüksége van rá a színháznak és az országnak. Ezzel maximálisan egyet tudok érteni.
