Ízlelgessük egy kicsit ezt a mondatot: Schmidt Mária helyre tette a brit miniszterelnököt, és vele az egész brit világbirodalmat. Az már csak bónusz, hogy mindezt hamisítatlan pesti viceházmesterné modorban cselekedte; lám, létezik női változata az asszonyság-inas stílnek. Majd jól ellesz a brit külügy, amíg elmagyarázza Boris Johnsonnak, a magyarban mi a szemantikai differencia a maga és az ön között.
De csak addig van röhöghetnékje az embernek, míg ezt az abszurd Tatjána-levelet végigolvassa. Utána már inkább sírna, mert fojtogatja ugyanaz a szekunder szégyen, amit akkor érez, amikor mondjuk azt kérdezik tőle ötször két és fél méteren, hogy dühíti-e Brüsszel. Nem, kérem, engem nem Brüsszel dühít, nem a migránsoktól félek, és egy csepp szorongással sem tölt el, hogy a tanintézeteket járják-e nemi átalakításra rábeszélő kommandók – egyszerűen mert tudom, hogy ez kábé annyira igaz, mint mikor az ötvenes évek elején azzal őrjítették a dolgozókat, hogy azért nincs vaj a boltban, mert felvásárolták a kóbor apácák.
Röviden csak annyit szeretnék kérni a főigazgató asszonytól, hogy az én nevemben ne. Ezentúl ne alkalmazza a többes szám első személyt, amikor kifejti a véleményét a meccsek előtti térdelésről, mert meglehet, amit ő pótcselekvésnek érez, azt én helyénvaló tiszteletadásnak gondolom. Ne kérje számon a nevemben is Trianont a brit miniszterelnökön, mert talán vagyunk néhányan ebben a hazában, akik a nemzeti sorsfordulókat is másként látjuk. És főként ne emlegessen „fővárosunkat” olyankor, amikor a mi Budapestünket az ő pajtásai kizárólag bokszzsáknak és lábtörlőnek használják.
Egyáltalán, maradjunk végre abban, hogy a NER minden képviselője legyen kedves tartózkodni a „mi, magyarok” fordulat használatától. A fél országot már kipasszírozták a nemzetből, ideje megtalálniuk az eredmény leírásához megfelelő kifejezést is.