Gál Katalin, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése elnökének gondolatait követően a több mint százhetven kiadó részvételével vasárnap estig tartó rendezvényt Szabó T. Anna költő, író, műfordító nyitotta meg kedves és olykor komor szavakkal egyaránt, melyekben személyes élményein át szólt a tintás kézről, az írás nehézségeiről, az üres lapról, a becsületes íróról és az olvasóról, a gyűlölködés, a manipuláció, a behálózás elhatalmasodó jelenlétéről, a bátorságról, a szöveg szövetében való bizalomról, s megidézte Kazinczy Ferenc, Kányádi Sándor, Szabó Lőrinc és Weöres Sándor sorait, akárcsak George Orwell 1984 című művét.
Álljon itt egy részlet a megnyitóbeszédből: „Könyvhéten vagyunk, végre! Most a könyvek egy időre kiszabadulnak a zárt terekből, a szorongásból, ki az ég alá, az utcára, a térre, a korzóra és az asztalokra. Mindenütt könyvek napoznak, lapoznak. Lassanként átmelegedik minden borító, kézbe kéredzkednek, aztán ide-oda sétálnak vadonatúj olvasóikkal, szellőzködnek és szatyrokban hintáznak, összekoccannak és egymáshoz dörgölőznek, szabadon és szerelmesen megnyílnak a szemnek, és szemérmesen, és türelmesen újra becsukódnak. Kávézókba telepednek, dedikáló írók elé szállonganak le, tenyerekbe bújnak, feltöltődnek energiával, megtelnek új élményekkel és érzésekkel, megbíznak bennünk, velünk vannak, nem hagyják el magukat, nem hagyják magukat. Mi sem hagyjuk el őket, mert felelősséggel tartozunk értük, ahogy itt gyülekezünk, itt beszélgetünk az élő és újraéledő írók társaságában. A szerzők nem félnek megmutatni magukat, és ezáltal megmutatni minket magunknak. Most nem előttük vagy mögöttük állunk, hanem mellettünk és velük. Nyilvánosan színt vallunk. Sokan és sokféle színt. Ez itt a papír és a nyomdafesték ünnepe. A könyv és a tinta ünnepe. A fikcióé és az emlékezésé. A szerelemé és a szabadságé. A kicsi és nagy igaz történeteké, nem pedig a felstilizált történelemé. Emlékeznivalónk, feljegyeznivalónk van bőven. Ha történelmet nem is, de a történetét leírhatja bárki. A történelem a személyes történeteinkből áll össze. Az olvasókból írók lesznek – szépírók vagy naplóírók –, mindenki hozzáteszi a magáét az értelmezéshez, és egymás megértéséhez. Szükség van a történeteinkre, mindannyiunkéra. Írjuk le őket bátran! Kortársainknak, utódainknak, vagy csak egyszerűen magunknak, hogy egyetlen élet ne múlhasson el nyom nélkül.”
