(Kis bakterház állandóan nyitott ajtóval, baloldalt sorompótekerő, a ház falánál kispad és egy régi alumínium hamutartó, a falon berregő hangú jelzőcsengő, jelzőtárcsa és egy falikút. Bent a házban íróasztal, szék, régi vonali telefon, kávéfőző, Junoszty tv, kétkazettás magnó és egy egyplatnis elektromos melegítő. Jobb oldalon, rézsútosan futó betonkerítés, előtte kerti pad. A sínek és a Kapos folyó nem látszódik, olyan, mintha a Nézőtéren lennének. A darab nyáron játszódik, Istvánka 45 év körüli sorompókezelő, kék vasutasnadrágban, felgyűrt ingujjban, kínai tornacipőben, sapka nélkül. Elhanyagolt és borostás, a színpad elején áll, kezében az eseménynaplóval.)
Istvánka: Néha szeretnék megtenni egy rég aktuális jóvátételt, hogy valahogy mégiscsak tovább tudjak élni… Na jó, azért annyira semmi sem sürgős itt, amúgy is már 20 éve tologatom, kibír még egy kis időt. Általában békés és kiegyensúlyozott vagyok, elnézegetem a cukorrépával megrakott végtelen szerelvényeket, ahogy betolják őket a mosóba és a fülledten vibráló levegőben azt érzem, hogy megint nélkülem száll az idő, itt a Kaposvár–Sántosi térközben. De néha… néha azért érzem, hogy dolgom van még itt, jóval több, mint hogy a sorompót tekergessem fel-le egy omladozó bakterház árnyékában. 25 éve vagyok ezen az állomáshelyen, és azóta kiolvastam két könyvtárat, történt is itt ez-az… talán nekem is lépnem kéne és… (csöng a benti telefon, bemegy, felveszi) Igen? Igen… az 5265-ös beáll a mellékvágányra 16 órakor, leakaszt, aztán majd jönnek érte. Igen, két nap múlva… Igen, és még egy sor cukorrépa a gyári vonalon bejár a cukorgyári mosóba. Igen, vettem! (leteszi a telefont, kijön) Hiába… Kampány van, ilyenkor négy hónapig éjjel-nappal jönnek a szállítmányok a Cukorgyárba vonaton és kamionokon. Szóval mindig is éreztem, hogy nem vagyok a helyemen a világban, de vagy kiutat nem láttam, vagy túl másnapos voltam, hogy új életet kezdjek. Valahogy… valahogy azt érzem, hogy vízválasztóhoz értem így 48 évesen, azaz tabula rasa, szembenézek a balfaszságaimmal és belecsapunk az új kezdetekbe, de előtte letekerjük az öreglányt, hadd hullámozhassanak át a kövér cukorrépák a mosóba, ahonnan átömlenek a szeletelőbe, onnan meg aztán megváltozott halmazállapotukban a fermentálóba, hogy a végén elveszítve élőtömegük 90%-át, kikristályosodva elérjék létezésük végformáját, a letisztult és esszenciális cukorrépatudatot, a Megvilágosodást. Hé ti, emberek…! Ti, akik nem akartok kristályosodni és megvilágosodni, csak sárosan bukdácsolni életetek koszos vagon életterében, óvatosan a kristálycukorral! A létezés olyan minőségét szórjátok a kávétokba, amit a magatok életében el sem tudtok képzelni. A répa a trágyás földi pokolban kezdi az életét, hogy aztán légiesen kikristályosodva elősegítse az agy működését, ami a test cukorfogyasztásának 90 százalékát viszi el, hogy új és teremtő gondolatokat teremthessen. Több tiszteletet a cukornak, aki álmodóvá és egyben gondolkodóvá is tette az embert, ezzel kiemelte az alacsony létformájából és az Elérhetetlen felé taszította. Több tiszteletet a cukornak, aki meséket álmodott, vallásokat teremtett, írni és számolni tanított, birodalmakat épített és döntött meg és hidakat vert a Létezések közé. A cukrot hallod Vivaldiból és Mozartból, a sámánok dalaiból és a színészek monológjaiból. A cukrot látod Rembrandt színeiben és a mozik vásznain. A cukrot érzed a parfümök illatában és Michelangelo márványsimaságában. A földes és ormótlan cukorrépa önmagát áldozza fel egy magasabb létformáért, hogy ebben az alakjában emelje az embert a maga magasabb létformája felé. És Ti mit tesztek…? Drognak használva tömitek magatokba, elkábítva vele testeteket és lelketeket, ahelyett, hogy kiskanállal adagolva magatoknak, hagynátok, hogy a Megvilágosodás felé emeljen Titeket. Na, látjátok… ez szomorú… (megszólal a falon a jelzőcsengő) Jól van már, az anyátokat… mikor felejtettem el? (letekeri a sorompót) Hosszú szolgálat lesz ez is… pedig csak most vettem át, de már most állandóan kizökkentenek ezek a barmok… Szép… Ezek is csak cseszegetni tudnak az Állomásfőnökségről. Hmm… Hérakleitosznak csengettek be? Méghogy magamban beszélek… és? Szeretem már megválogatni a társaságomat, és egyébként se magamnak… de róla nem beszélünk. Agyhalott barmok… Jó, jó, igazad van, az érzelmi intelligenciámon még van még mit szidolozni. Apropó, szidolozás… Hol is van a kromofág? Megint kifogyott…?
A rohadt életbe, na nem baj… akkor egy kis gázolaj, gépzsír… igen… Na, rendben, akkor ma nem fémtisztítózunk, de beírom a naplóba, hogy beszerzendő. Átkenjük az öreglányt… Na, igen, nem könnyű a filozófusok élete, főleg nem egy ilyen isten háta mögötti térközben. Hmm… na igen, de hát melyik térköz nincs az Isten háta mögött? (olajos rongyokat, ecsetet olajozót pakol ki a sorompótekerőhöz) Na, mutasd magad, Anyám… hú, bakker, már megint úgy nézel ki, mint Dorottya a farsangon. Na, még az is… dumálhatnak összevissza a művészettörténészek meg az irodalmárok, de mi, bennszülöttek tudjuk, pontosan tudjuk, hogy mi történt! Csokonai gyanútlanul idejött, szembetalálkozott az akkori idők oligarcháival, a helyi „értelmiséggel”, a város és a megye totális nihiljével és elhülyültségével, és ezen annyira kiakadt, hogy kétségbeesett dühében jól benyomott, aztán meg másnapos elkeseredésében megírta a Dorottyát. Na, ez volt… a többi meg csak púder. Egyébként is furcsa megye ez… Bizonyos szempontból Koppány óta semmi se változott itt. Olyan, mintha egy sziget volna az országban, benne a saját szigetével, Kaposvárral, ahol nélkülünk száll az idő és lassú inga az életünk. Kaposvár… Móriczot elbűvölte, Adyt feldühítette… Rippl-Rónai nem tudott rajta kívül élni. Igen… én is szeretem és gyűlölöm… ezt az örökös urambátyám világát, a nagylelkű kisembereit, a kispályás gengsztereit, a szépségeit, a félelmeit… a meséit… és hiába… én is csak bennszülött vagyok, nem tudok rajta kívül élni. Valójában, nincs is itt semmi, de az a semmi legalább az enyém. (sikálja, olajozza a sorompótekerőt)
(Kora esti fények, Istvánka vizet forral a kiöntőbe, vastag falú üvegpohárba Nescafét és cukrot tesz, és az éthordót kiteszi az ablakba)
Jól van… lehet ezen persze a végtelenségig vitatkozni, de szerintem az emberiség legnagyobb találmánya a kerék feltalálása után a Nescafé. Igen… egy kis tejszínt is… a cukorral ésszel… Na, jól van, miután elment a 19.30-as InterCity, jöhet a dupla-dupla kávé, amihez közvetlen csatlakozik két szál cigi is. (leül a kispadra, kávézik, dohányzik) Igen… ez a szolgálat legbékésebb időszaka. Lehet nyugodtan ejtőzni, rácsodálkozni a naplementére szemben a Róma-hegyen, ahol valamikor a Mester alkotott… Rippl-Rónai ugyanolyan szerves része a város legendáinak, mint a régi Színház, Csokonai Vitéz Mihály Dorottyája, vagy épp az elfelejtett tömegsírok a Nádasdi-erdőben… Arra dél felé, a sínek mögött a Kapos folyik, balra a Szentjakabi-apátság romjai a várhegyen, jobbra maga a Virágos Város, a vasútállomás elmosódott sejtése és a színház masszív tömbje. Ott van a Város a maga lomha nyüzsgésével, a mindent átható virág- és piacillatával. Ilyenkor… ilyenkor ez maga a világ közepe. Tudod, mióta a vasút ideért 1872-ben, valaki mindig ült ezen a kispadon és nézte, hogy a szerelvények viszik az árukat és a sorsokat. Sorompókezelők nemzedékei biztosították a szabad utat, lezárva az átmenő forgalmat, mert tudták és érezték, hogy egy náluknál beláthatatlanul nagyobb rendszer apró, de nélkülözhetetlen részei, egy rendszeré, ami behálózza a világot, egyensúlyt és biztonságot adva neki. A vasút volt az első globális úthálózat a rómaiak útjai után, ami összekötötte és összehozta az embereket lelkük nagy vándorútjain. A vonatokon életek bonyolódtak tovább, szerelmek, üzletek és gyerekek születtek, és ezt az egész mozgó organizmust a vasút néma és ismeretlen szolgálói működtették, akárcsak a láthatatlan angyalok a világot. Aki ezen a padon ült, minden korokban látta, hogy hömpölyögnek tova a végtelen vonatok megrakodva szomorú-vidám emberekkel, munkába, piacra igyekvőkkel, csavargókkal és katonaszökevényekkel… Igen, mert a háborúk is áthullámoztak itt, de minden hadsereg vigyázott a vasútra, mert szüksége volt rá. Fegyvereket szállítani, az országok rablott kincseit… Igen… Az aktuális ellenségeket mindig agyonlőtték a Kapos partján, de a sorompókezelő mindig itt ülhetett a kispadján, mert a rendszer megkerülhetetlen része volt, ha legkisebbként is, de része a hierarchiának, ami minden hadsereg nélkülözhetetlen része… a mozgás hierarchiájáé. Elődöm és szomorú ősöm mindent látott és mindent értett… Látta azt is, amikor '44-ben 5 ezer zsidót marhavagonba préselnek a júniusi kánikulában… víz nélkül… irgalom nélkül… Csak néhány százan jöttek vissza. De nagyanyám legjobb barátnője és a három kistestvére, akiknek Mamika tejet vitt a vasútállomásra, a vele üvöltöző csendőrök sorfala között, nem tértek vissza… Pedig egész életében várta őket. Csak egy fénykép maradt róluk… Mamikám készítette 1944-ben… a barátnője és a három kicsi ott állnak a régi Széchenyi téren boldogan mosolyogva az áprilisi napsütésben…
4 hónap múlva már mind halottak voltak. Csak ez a fotó maradt utánuk és Nagyanyám, amikor évente átrakosgatta a fényképeit, mindig megsiratta Őket… Még megvan. Mármint a kép otthon… Hmm… ez meg végigégett, miközben magammal társalogtam.
(Bemegy a házba, kutakodik majd egy összehajtott újsággal jön elő)
Na, nézzük meg azért ezt is… Nem sok értékelhető van a Gézában, de legalább az újságot mindennap megveszi… „Új fiúja van Andikának a Való Világból!” Ez egy hír? Andikának már eddig is több palija volt, mint a Cicciolinának… Na, ez is… Én ezt nem is értem… Hogy lehet valaki ilyen fejjel frakcióvezető…? Olyan, mint akit az FBI körözési listájáról szerződtettek. Ezt a palit inkább dugdosnám, nemhogy kamera elé állítani… De tényleg! Amikor elküldenek vasútalkalmasságira Pécsre, nézik a fizikai meg a szellemi állapotot is. Ha retardált vagy, úgy kivágnak, hogy a fejeddel nyitod az ajtót. Akkor egy politikusnak meg miért nem kötelező Szondi-tesztet csinálnia?! Megúszhattuk volna Hitlert, Szálasit meg a többi debilt, ha valakinek eszébe jut, hogy legalább egy alap pszichiátriai felmérést megcsináltasson velük. De most tényleg… Ha egy kényszeres kleptomániás, személyiségzavaros messiás vagy egy szexuális ragadozó vagy, akkor képviselő lehetsz, de bakter meg nem? Pff… Röhej… Na, jó, nézzük meg a végén a Garfield-képregényt, mert az már megint az egyetlen értékelhető ebben az egészben. (nézi, nevetgél) Imádom ezt a gengszter macskát… Ide is jár egy, etetjük is, meg van egy helye a fáskamrában, ha bejön a hideg, bejön Ő is. Egyébként meg csavarog meg csajozik… szabad, de kegyetlen az életük ezeknek a zselici macskáknak… Öreg, félszemű fekete kandúr, aki idejár, na, ha az megérkezik, a többi ide se mer jönni. Ez a félszemű egy könyörtelen gyilkos… Tavaly még a fél fülét is letépték a riválisok, amikor ment a harc a háremért, itt a régi raktárvárosban. De Spartacus megint győzött… Így hívom, a Géza meg Édeskémnek, mert egy köcsög. Szóval, Spartacus megint lenyomott mindenkit, de amikor a Gézával meg akartuk fogni, hogy lekezeljük a rongyosra tépett fülét, úgy ránk villantotta a fél szemét, hogy mondtam a Gézának, hogy hagyjuk a fenébe, majd Ő szépen begyógyítgatja magának, de ne ecsetelgessük, mert ez képes és velünk is végez álmunkban. Egyébként tiszta Garfield… bezabál, aztán döglik egész nap a padon, ha gyengédségre vágyik, idejön az ölembe, de ha rosszkor megyek haverkodni, letépi az arcomat is. Imádom azt a kegyetlen pszichopata fejét… Na, teszek is ki egy kis kaját neki… habár ilyenkor nyáron még az erdőt járja, de remélem, azért vigyáz magára… Nem vénnek való vidék.
