Részvéttel, megértéssel és sajnos egyáltalán nem csodálkozással olvastam a minap egy internetes portálon egy honfitársunk kálváriáját a jogosítványa online meghosszabbításáról, annak amolyan magyar módjáról. És eszembe jutott két velem megtörtént eset, melyek szintén az elektronikus ügyintézés nyakláncára illő gyöngyszemek lehetnek.
Eladtam az autómat, és mint törvénytisztelő állampolgár szerettem volna, mielőtt nyaralni megyek, a megadott időintervallumon belül ezt a hatóságnak bejelenteni. Otthon, online, kormányablak, jelszó, kínlódás, visszadobja, majd újra, sokszor, ám a lefényképezett és a számítógépemre áttett szerződést nem tudja átmásolni vagy áthelyezni a saját ablakába. Summa summarum gondoltam egy nagyot és merészet: nyaraláskor, miután úgyis sokszor megyek a megyeszékhelyre, az okostelefonnal lefotózott szerződéssel és a személyes megjelenésemmel a kormányhivatalban a dolgot nagyon röviden el tudom intézni.
Tévedtem. Röviden: megyeszékhely, kormányhivatal, sorszám, várakozás, hívás, bemutatkozás, majd a lényeg egyszerű és világos ismertetése. Válasz szintén röviden: sajnos ezt így nem lehet. Én: ugyan miért nem? Itt a lefotózott szerződés, itt vagyok én, mindenféle magamat igazoló okmányokkal, mi a gond? Uram: vagy beszkennelve online elküldi, vagy kinyomtatva kézbe ideadja, de személyesen és a telefonjában lefotózva nem megy. Mire én: most a telefonomról átküldöm az egyik gépükre, nyomtassák ki vagy tegyék át a megfelelő ablakba, és máris megoldódott a kérdés. Természetesen a válasz ismét nem, ezt nem lehet. Ekkor már a többi várakozó is meglehetősen részvéttel nézett rám, és értetlenül kérdezte az ügyintézőt, ugyan miért nem lehet, amikor itt a szerződése és ő is itt van (és ők is hamarabb végezhettek volna). Válasz: nincs kinyomtatva, és itt nem lehet nyomtatni, és innen a gépünkre meg nem lehet küldeni.
Ekkor picit emelt hangon kértem a vezetőt, aki egy másik sarokban természetesen mindent hallott, és jobbnak látta rögtön előjönni: értsem meg, nem lehet. Jó, mondom, akkor legalább a rendszám alapján nézzék meg, hogy a vevő átíratta-e az autót a nevére. Nem fogja elhinni a kedves olvasó, ezt azonnal lehetett. Közölték velem, az autó átíratva, a továbbiakban semmi dolgom.
Összefoglalva: az online erősen bizonytalan, tehát legyen otthon vagy szkennerem vagy nyomtatóm, legyen számítógépem, és öljem az idegeimet a ”jól” működő online rendszer miatt, vagy menjek személyesen a kinyomtatott dokumentummal, de a személyes jelenlétemmel és a telefonommal lefotózott ugyanazzal a szerződéssel semmiképpen se próbálkozzam, mert az úgy nem hiteles. Akkor mi a hiteles?
A másik egy pár hete megesett történet. Összekarcolódott a szemüvegem, elmentem ugyancsak a megyeszékhelyre, ahhoz a nagy múltú magyar optikai céghez, akik Budapesten készítették el az egyébként kiváló szemüvegemet. Mutattam a bajt, néhány kérdés, számítógép kinyit, benne vagyok, és kiderül, szeptember közepéig bizonyos százalékkal garanciális a lencse, nem kell az egészet fizetni. Nosza, gondoltam, akkor tessék, itt a szemüveg, minden adat a gépben, mennyit kell fizetnem és mikorra jöhetek érte. Ez igaz, volt a válasz, de tessék odaadni a garancia levelet. Mondom kettőszáz kilométerre vagyok a lakásomtól, és nem szokásom a garancialevelekkel utazni. Márpedig anélkül nem fog menni, szólt az egyébként nagyon kedves, együttérző fiatal teremtés. No, erről beszélgettünk még egy kicsit, majd kipattant a magyar ügyintézésen erősen edzett „kedves ügyfél” fejéből az isteni szikra: tessék felhívni a központot, próbáljuk meg. Telefon, harmadjára felveszik, néhánynak átadják, visszaadják, majd megszületett a döntés: „kérjetek egy garancia pótlást tőlünk, azt kinyomtatjuk és postán (!) elküldjük, de miután az úr benn van a gépben és garanciális, vegyétek át a szemüveget és küldjétek fel” (sic!). A szemüveg határidő előtt, rendben elkészült, a cég számítógépében lévő adataim kinyomtatva, igazolás címen, pecsételve, aláírva nálam vannak, s már csak az a kérdésem, hogy minek a számítógép, ha a benne lévő, a garanciára jogosító adatokat kinyomtatva kell postázni? Miért nem elég az, ami a gépben van?
Mit is kellene gondolnom, milyen következtetést is kellene levonnom?
Szerény kérdés a végére: meddig szívatják még az „ügyfélbarát” ügyintézéssel a tisztelt állampolgárt? Mennyi pénz ment el a sok esetben használhatatlan, legyek jószándékú, nehezen használható online programokra? Természetesen az ügyfél minél jobb, egyszerűbb kiszolgálása és biztonsága érdekében…