A nyolcvankilenc éves Gerhard Richter művészete maga az eklektika: az 1932-ben Drezdában született alkotó soha egyetlen művészeti irányzatnál, médiumnál vagy műfajnál sem állapodott meg, helyette többet is kipróbált és kombinált egymással. Ennek lehetünk szemtanúi, ha betérünk a Magyar Nemzeti Galéria Gerhard Richter. Valós látszat című kiállítására, amelyen a kölni művész összes alkotói korszakát megismerhetjük a hatvanas évektől napjainkig.
A richteri életmű egyik jellemzője az illékonyság és a valóság ábrázolhatóságának a kérdése. Műveit éppen ezért a szkepszis, a bizonytalanság érzete járja át, melynek okai a festő sorsában és a német történelemben keresendők. Richter életét sorra érték a változások, 1932-ben, amikor Drezdában megszületett, az ország államformája még a Weimari Köztársaság volt, melyet a náci Németország követett, amit 1949-ben a szovjet típusú Német Demokratikus Köztársaság váltott fel. Richter ekkoriban a drezdai Képzőművészeti Akadémián tanult murális festészet szakon, és a korszakban népszerű szocialista realizmus műfaja mellett tette le a voksát. Elég volt azonban 1959-ben ellátogatnia az NSZK-ba, a kasseli Documenta nevű művészeti seregszemlére, ahol a munkákat látva kételyei támadtak addigi gondolkodásával kapcsolatban. Richter így 1961-ben márciusában Nyugat-Németországba emigrált – még időben, a berlini fal felépülése előtt –, Düsseldorfban pedig beiratkozott a Képzőművészeti Akadémiára, és elsajátította az aktuális festészeti irányzatokat.
A budapesti kiállítás első, nagyobb terme is erre az időszakra fókuszál, mikor is az életműben megjelentek az első, szürke tónusú fotófestmények. Ezek különlegessége, hogy egy amatőr fotót vagy egy bulvármagazin reklámját ábrázolják felnagyítva, míg a rajtuk szereplő alakok teste, körvonala elmosódott, így a képeken nem a valóság, hanem annak látszata jelenik meg. Ezt láthatjuk a Motorcsónak című művén, amelyet Richter egy, a Stern magazinban megjelent fekete-fehér fénykép alapján festett: a műről első blikkre azt hihetnénk, hogy egy baráti társaság fotóját ábrázolja, miközben az a Kodak Instamatic fényképezőgép hirdetése, életlen alakjai pedig valószerűtlen hangulatot kölcsönöznek a képnek.
Hasonló vizuális megoldással él a 48 portré című képsorozat is, mely egy egész termen át fut végig, és negyvennyolc azonos méretű, fekete-fehér arcképet ábrázol, melyeken többek között híres írók, filozófusok, természettudósok és zeneszerzők láthatók tompa élekkel, név nélkül, tulajdonságoktól megfosztva. A képeket nézve a befogadónak olyan érzése lehet, mintha a tudomány és művészet képviselői elveszetten állnának a sorban, azaz bárki bárkivel felcserélhető lenne.
A további termekben Richter művészetének eklektikájára esik a hangsúly, és a festészet huszadik századi, ambivalens helyzetére. Utóbbira példa az egyik hosszú falon Tiziano 1540 körül megfestett Angyali üdvözlet című képének richteri változata. Az első képen Szűz Mária és Gábriel arkangyal homályos kontúrokkal jelenik meg, míg a többin az eredeti kép már alig felismerhetően, csupán kavargó gesztusokban, egész pontosan absztrakt képekként ábrázolódik.
A szemközti falon Richter másik énjét ismerjük meg: a 180 szín című sorozatban geometrikus, rácsokba rendezett, lakkal megfestett színmezők követik egymást a legkülönfélébb variációkban, míg a folyosó beugróiban elhelyezett tévéképernyőkön megnézhetjük az úgynevezett színpompás „Richter-ablakot”. Utóbbi a kölni dóm déli kereszthajójában látható, és szintén a legkülönfélébb variánsokra épül – egész konkrétan hetvenkét színből és tizenegyezer-ötszáz üvegnégyzetből épül fel.
A művészt idővel sokan vádolták azzal, hogy egyetlen stílus mellett sem kötelezi el magát, egy kritikusa például „a festészet kaméleonjának” nevezte. Richter a műveiben azonban tudatosan a semleges hatásra törekedett, az foglalkoztatta, hogy megfossza a képet mindenféle érzelemtől és élménytől. A sokszínű látásmódját pedig a későbbiekben sem adta fel, vászonra vitt még portrét, táj- és városképet, valamint nagy méretű absztraktokat, melyekből többet is megcsodálhatunk a tárlaton. Utóbbiak különlegessége, hogy azokat speciális technikával alkotta meg: miután a vásznakat festékréteggel vonta be, egy simítókéssel haladt végig a teljes felületükön, így kenve el a színeket, és teremtve meg teljesen új formákat.
Ezzel a technikával készült Richter egyik legfontosabb műve, az utolsó teremben látható Birkenau című, 2014-ben befejezett képsorozata, mely a holokausztra és annak képi dokumentációjára épül. A mű alapja négy fénykép, melyeket az auschwitz-birkenaui Sonderkommando egy ismeretlen tagja készített. Noha a képeket felrajzolta vásznaira, idővel rájött, hogy lemond a figurális ábrázolásról, így azokra újabb és újabb festékrétegeket vitt fel. Szintén hasonló gondolatot sugall a terem szemközti falára helyezett Szürke tükör című alkotás, amely négy darab, szürke zománcfestékkel bevont síküvegből áll. A műről így nyilatkozott: „Most, a szürke monokrómokat nézve ismertem fel, hogy talán, biztos nem egészen tudatosan, ez volt az egyetlen módja annak, hogy megfessem a koncentrációs táborokat. Lehetetlen megfesteni az élet nyomorúságát, kivéve talán szürkével, hogy eltakarjam.”
Infó:
Magyar Nemzeti Galéria, A épület
Gerhard Richter. Valós látszat
Megtekinthető november 14-ig
