Mintha egy másik Budapestre érkeznénk, olyan érzése támad az embernek, amikor belép a Kőbányai úti egykori dohánygyár területére. Színházi előadásnak egyelőre nyoma sincs. Összegyűlünk ugyan vagy harmincan, harmincöten két hölgytől fekete és fehér zsetonokat kapunk. Közben zajlik az élet a különböző épület szárnyakban, ahol jelenleg hajléktalan ellátó intézmény, nővérszálló és orvosi rendelő is működik. A lakók nem zavartatják magukat, dumálnak, jönnek, mennek, kicsit azért furcsán néznek ránk. A rendelőhöz egymás után két mentő is érkezik. A kaput kinyitják. Mindenki éli a szokásos hétköznap estéjét.
Két hölgy, aztán elmondja, hogy miért is vagyunk, itt, egy „performatív dokusétára” invitálnak.
Bemutatkoznak, egyikőjük Irini, rámutat az előttünk lévő hosszú épületre, Tíz éves koráig lakott, itt, ide járt óvodába, Elmondja, hogy menekültszülők gyermeke. Vegyésztechnikus és biotechnológus volt, most már hetedik éve nyugdíjas, és ebben a ciklusban ő a Fővárosi Görög Önkormányzat elnöke. A másik hölgy Gogu Perisztera, de felszólít minket szólítsuk nyugodtan Pirinek. Tegeződést is ajánl, elmeséli, hogy képesített könyvelő volt, de idegenvezetőként is dolgozott, most több minden mellett tánccsoportot is vezet. Elmondják azt is, hogy 1950-ben nagyjából 1500 görög menekült költözött be ezekbe az épületekbe. Körülbelül 400 család. A számokról azért elvitatkoznak egy kicsit. Az akkori magyar hatalom befogadta a főként baloldali politikai menekülteket. Mindketten gyerekként itt éltek. Szóba kerül Malamas egykori kis trafikja, ahol a cipőtől kezdve a nyalókáig, okmánybélyeg, tűzkő, minden kapható volt. Irini édesanyja 19 éves korában 30 gyereket kísért a hegyeken át, akiket a kis hegyi falu lakói bíztak rá, hogy mentsék őket a bombázás és az éhhalál elől. Hónapokig éltek egy albán menekülttáborban, míg végül Magyarország be nem fogadta őket.
A ház ablakaiban megjelennek a Stereo Akt színészei, énekesei korabeli híradórészleteket hangosítanak ki. „A Segítséget a görög népnek mozgalom vendégeként több mint kétezer görög gyermek érkezett Budapestre. A Magyar Vöröskereszt teljes felkészültséggel várta az amerikai imperialisták és monarcho-fasiszta csatlósaik ellen harcoló hős görög nép gyermekeit” - hangzik a szöveg. Aztán elkezdődik maga a séta. Bemegyünk egy alagsori raktárhelységbe, a földön fekete-fehér fotókon a menekült görög családok emlékképei, egy korábbi kiállítás anyaga. A színészek megelevenítik az akkori hétköznapokat, hogyan is éltek a menekült görögök az ötvenes, hatvanas évek Budapestjén. Mennyire hálásak voltak, azért, hogy Magyarország befogadta őket. Mint Boross Martin rendező korábbi dokumentarista előadásaiban, most is sok adat, tény, sztori, emberi történet hangzik el, kiegészítve hangulatfestő színházi elemekkel.
Aztán ahogy haladunk tovább ugrunk egyet az időben, hallunk egy beszédet, a szónok elé rakják Semjén Zsolt névtábláját, majd egy táncos jelenet következik S. Györgyről, aki „támogatja az illegális bevándorlók betelepítését”.
Tovább megyünk, megállunk egy üvegfalú szűk összekötő folyosón. Újabb híradó részlet következik, de már a kétezertízes évekből, a helyszín a Keleti pályaudvar, a köztévé riportere tudósít arról, hogy a bevándorlók miként próbálnak továbbjutni Magyarországról Ausztriába, illetve Németországba.
Aztán újabb színházi jelenet, egy embercsempész alkudozik egy iráni menekülttel. Megismerjük később Abouzar Soltani és fia Armin történetét, egészen elképesztő megpróbáltatásaikat ők maguk mesélik el. 2015-ben menekültek el Iránból, először Törökországba repültek, majd Bulgárián keresztül eljutottak egy szerbiai táborba, ahol több mint két évet várakoztatták őket. Mint ahogy a korábbi görög idegenvezetőink, Abouzar sem színész, egy civil, aki a saját és fia történetét osztja meg. Egyszerűen beszél, közvetlen, minden megszólalásnál közülünk sétálók közül lép elő, mesél újabb és újabb részleteket. Beszél arról, milyen környezetet hagyott ott, mennyire szerette otthonát, a nagy kertet, a szőlőt, a gránátalmafákat és min ment fiával együtt keresztül az elmúlt években. Elérkezünk a képzeletbeli magyar szerb határhoz. Újabb híradó kihangosítás épp Pintér Sándor belügyminiszter tart terepszemlét és sajtótájékoztatót Tompán. Majd egy jelenet arról, miként válaszoltak a a nemzeti konzultációs kérdésekre a magyarok menekültügyben. Közben Abouzar és fia személyes története összemosódik az egyre hergeltebb itthoni közhangulattal.
Konténerekbe terelnek bennünket, az első a tompai helyszínt jeleníti meg, a másik a röszkei tranzitzónát. Utóbbiban élt Abouzar és Armin. „Néhány hónappal korábban, a szerbiai táborban fociztunk, röplabdáztunk Arminnal és a többi gyerekkel, vidám zenéket hallgattunk. Festést tanítottam a gyerekeknek, és csináltam egy musical-t is velük. De Magyarországon semmit nem lehetett csinálni”- meséli Abouzar. „Amikor beléptem a tranzitzónába, azt gondoltam, hogy 3-6 hónapig is elhúzódhat a dolog. Végül 553 napot töltöttünk ott.” - meséli.
Átsétálunk a Törekvés Művelődési Házba. A nagyteremben a korábban megismert görög származású idegenvezetőink egy tánccsoportban énekelnek és táncolnak. Gyerekkoruk helyszínére most is visszajárnak évente. Abouzar és Armin elmeséli, hogy a tranzitzónák bezárása után az egyik egyház ajánlott fel nekik két szobát, ahol lakhatnak Győrben, amíg menedékkérelmi eljárásra várnak és a múlt héten meg is kapták a menekültstátuszt. Mi ösztönösen tapsolni kezdünk. A görög táncház folytatódik, beáll Abouzar is, és néhány vállalkozókedvű nézőtárs. A többség azonban nem mozdul, próbálja feldolgozni azt amit az elmúlt két órában látott és hallott, a párhuzamos menekülttörténetek erős hatású mozaikjait.
Infó:
Kolónia
A Kőbányai úti egykori dohánygyár épületeiben
Stereo Akt
Dramaturg: Bíró Bence
Rendező: Boross Martin
