Napokig emlegettük Hajnal Gabriella, a közoktatás kormányzati irányításában feladathoz jutott egykori szakszervezeti vezető bölcs mondását: „Nem kell minden iskolába kémiatanár”. Jól tudjuk, a fenyegető pedagógushiány keltette pánikmegoldások egyikét kényszerült megmagyarázni. Viszonylag alacsony óraszáma van e hagyományos tantárgynak, miért is ne taníthatna egymás után több iskolában a derék természettudós kolléga. Milyen racionális gondolat!
Első látásra. Az sajnálatos, hogy a nyilatkozó milyen hamar megfeledkezik arról a légkörről, amit egy tanári szoba kínál (minden konfliktusával, napi viszálykodásaival együtt is). A nevelőtestület: egy nevelőintézményben dolgozó értelmiségi szakemberek együttese. Már 1985-ben erre a szervezeti kultúrára épített az oktatásigazgatás, hogy a tanárok valóban testületként legyenek közös felelősei az intézményükben zajló oktató-nevelőmunkának. A rendszerváltás oktatási törvénye is ezt erősítette meg 1993-ban: a pedagógiai program, a helyi tanterv, a szervezeti és működési szabályzat elkészítését, legitimációját rábízta a nevelőtestületekre. Biztosítékai voltak persze a társadalmi (intézményhasználói) és az állami kontrollnak is, de a testület együttes alkotómunkája a politikai vízió és megannyi iskola gyakorlata szerint motorja lehetett az iskolai világ folyamatos fejlesztésének. Ehhez 2000-ben még – hasonló elveket követve - a "minőségbiztosítás” technikája is társult.
Az iskolák államosítása után a kormányzat mindezt elvonta a nevelőtestületektől, magához ragadta a döntések kockázatát és felelősségét. A közösségi felelősségtől való megfosztás stratégiájának szerves szövődménye a „vándortanár” ötlete. Hiszen egyszeri kémiatanárunk nem lesz majd folyosóügyeletes, nem jár szülői értekezletekre, nem vesz részt az iskola mindennapi életében, egy-egy „ügy” pedagógiai megoldásában, csak „leadja az óráját” (netán elpakolja a szeltárban a lombikokat – bár talán már az sem kell…), majd kocsiba (buszra, vonatra) ül, hogy a következő csengetésre már a másik állomáshelyén legyen. Nem hatékony megoldás pedagógiailag, lássuk be. De kényszerhelyzet van, fogadjuk el.
Fogadjuk el? Aztán jövőre már vándor drámatanár rója az országutakat, aztán vándorló matektanár, és így tovább. Ne fogadjuk el! Észre kell venni, hogy a megoldás betetőzése a nevelőtestületi szervezeti kultúra szétverésének! Közösségépítés helyett a társadalom atomjaira szálazásának programja teljesül be ezúttal is. S ezt nevezik „nemzeti együttműködésnek”.