2017 márciusában a Suhrkamp kiadónál megjelent a 2014-ben tragikus körülmények között meghalt Borbély Szilárd Kafkas Sohn című, a hagyatékban befejezetlenül maradt műve (a német fordítás és az utószó Heike Flemming és Laszlo Kornitzer munkája). E kiadás nyomán a hazai szakemberek körében természetesen már az alkotás kritikai-irodalomtörténeti recepciója is azonnal megkezdődött (pl. Kulcsár Szabó Zoltán vagy Valastyán Tamás írása). Jogos kérdés ugyan, hogy itthon miért csak négy év késéssel került a könyvesboltokba, a lényeg mégiscsak az: egy új Borbély-mű igazi irodalmi esemény, ünnep a kortárs belletrisztika híveinek.
A „másságról szól” – írta Vajda Mihály a Nincstelenekről, Borbély egyik legsikeresebb könyvéről. A Kafka fia – legalábbis egyik, de talán legfontosabb rétegében – szintén az eredeti közegből való kiszakadás, az elkülönülés lelki-erkölcsi dilemmáit állítja középpontba: „Amikor ez a könyv kezdődik, még nem tudtam, hogy életem egymáshoz nem illő szakaszok sorozata lesz.” A mű „a felejtésről szól tehát. Vagyis rólam, a könyv szerzőjéről, aki nem azonos velem, vagyis az ikertestvéremről. Arról, hogy miért kelt útra egyszer a szavak szárnyán, noha erre semmi sem ösztönözte őt.” Természetesen többről – jórészt másról – van itt szó, mint a mélyről jött, első generációs értelmiségiek végül is szokásos frusztrációjáról, a társadalmi mobilitás szubjektív áráról. Borbély szemléletében, érzésvilágában a kiemelkedés egyben kozmikussá növesztett otthontalanság-élménnyé súlyosbodik, létfilozofikus magánossággá. Árulássá a lent maradókkal szemben.
Kafka műve és alakja régóta középponti szereplője Borbély olvasói-alkotói univerzumának (e kötődésnek már komoly szakirodalma is van). Az esszéregény egyik fejezete (Kafka a fürdőszobában) villantja föl az önéletrajzi természetű motívumot: „Amikor újra elővettem Anselm Kafka könyvét, valami furcsa kábulat vett erőt rajtam, mintha egy örvénybe tekintettem volna bele. Gyerekkorom összes félelmét és szorongását láttam alakot ölteni.” A legendás prágai íróelőd (Anselm a zsidó neve) műbeli figurája hiteles művészi lehetőséget ad a Borbélyt mélyen érdeklő lelki és intellektuális kihívások ábrázolására.
Ezek sorába tartozik az apa-fiú ősi konfliktusa. A függelékben közölt szinopszis szerint Hermann Kafka, az író apja lett volna a mű főhőse, a cím is ilyen kerülő úton utal Franzra (meg arra az irodalmi pletykára, hogy A per szerzőjének volt egy fiatalon meghalt gyereke Grete Blochtól, azaz szerelme, Felice Bauer legjobb barátnőjétől, de ez a szál, noha az előszó utal rá, az elkészült fejezetekben kibontatlan marad). Hermann hangsúlyozottan más, mint a fia. Gyermeke nemcsak alkatában, viselkedésében, szokásaiban különbözik tőle, hanem életszemléletében, értékrendjében is. Radikálisan eltér a zsidósághoz fűződő bonyolult viszonyuk, az elbeszélő hangsúlyozza, hogy Hermann külleme olyan, mintha a többségi társadalomhoz tartozna, kifakadásaiban és vicceiben majdhogynem antiszemita fordulatok akadnak. A kereskedő apa, mint rendesen, önnön ambícióit szeretné viszontlátni a fia céljaiban, s e vágy teljesületlensége örök és súlyos frusztráció, növekvő elégedetlenség ki nem apadó forrása lesz. A szüntelenül érzékeltetett atyai kritika viszont agyonnyomja, félszeggé, visszahúzódóvá, mentális sérültté teszi a gyereket. (A Levél apámhoz című legendás opusz szerint az életbeli Kafka és az apja viszonyának alapstruktúrájában ez a roppant köznapi konfliktus kulcsszerepet kap.) – Az egyik fejezet ezt az ősi szembenállást Oidipusz mítoszának megidézésével (a Dagadtlábú története) szinte egyetemessé tágítja.
Az írás – az alkotás –, mint létszükséglet, mint sajátos öntanúsítás és életpótlék szintén a mű gyakran visszatérő motívuma. Kafka számára az a nap fénypontja, amikor otthon az íróasztala mögé ülhet, szerelmi szenvedélye is akkor igazán eleven, amikor hosszú levelek áradatában tudósítja Felice Bauert mindennapjairól, érzelmeiről – a való életben viszont a groteszkségig félszeggé válik. Az írás a mű elbeszélője számára a kiválás-elkülönülés védjegyévé lényegül. Egyszersmind a fenyegető, ellenséges világ előli menekülés eszközévé is: „Számomra csupán akkor van értelme a szavaknak, ha megvédhetnek az élettől.”
Végül mindenképp hangsúlyozni kell: nem tudjuk, milyen lett volna a kész mű. A szinopszis, illetve az első fejezetek mást sugallnak, mint amit a megírt részletek, az előzetes ígéreteket ezek szükségképp csak töredékesen teljesítik. Félbe maradt fejezetek, bekezdések, mondatok, ismétlődések, javítatlan elírások jelzik: ezúttal tényleg csak torzót kapunk. (Az utószó Forgách András, a jegyzetapparátus a szerkesztő, Nagy Boglárka munkája.) A töredékesség a veszteség mementója is, mely felidézi egy másik debreceni, a szintén nagyon korán eltávozott Térey János Borbély Szilárd halálára írt – szokatlan nyíltságú – búcsúversét: „A borzongó emlékezetközösség / Utólag mindent tudni vél... stigmát, keresztet. / S őt befogadja ugyanaz a föld, / Amelyben gyökeret sosem eresztett”.
Infó:
Borbély Szilárd: Kafka fia
Jelenkor, 2021
