Pavel az emeleten volt, a fafelületeket csiszolta le. Amikor Tony leállította a fúrót, a házat a dörzspapír reszelő hangja töltötte be.
– Pavel kedve rossz – mondta Tony. – Jobb, ha van fönt.
Gyakran fáj a gyomra, tette hozzá. Nem nagyon lehet tudni, azért rossz-e a kedve, mert fáj a gyomra, vagy fordítva. Tony megpróbálta rávenni, hogy maradjon otthon, de hiába. Azt gyanítja, hogy Pavelnek székrekedése van.
– Bele van dugulva – kacsintott rám – a lengyel honvágyas étel.
Pavel lejött a lépcsőn, és némán elment mellettünk a szerszámosládájához. Kis bakancsát vastag porréteg borította. Elővett a szerszámosládából egy újabb tekercs smirglit, és szó nélkül fölment vele.
Tony folytatta a fúrást. Megpróbálta kiszedni a falban lévő gerendákat, de annyira ellenálltak, hogy nagy erővel kellett kirángatni őket. Az egyik azonban váratlanul könnyen kijött, és nagy robajjal a párnafákra zuhant. Erre lentről éktelen dörömbölés tört fel, és nemsokára hallani lehetett, hogy valaki dühösen jön fel a kinti lépcsőn. A bejárati ajtón ádázul dörömböltek.
Tony megállt, kezében a fúróval, és pár percig csak néztük egymást. Kintről behallatszott Paula hangja. Üvöltött. Tudja, hogy bent vagyok, ordította. Azonnal menjek ki, harsogta, szemen akar köpni. Már mindent elmondott rólam az egész utcának: mindenki tudja, miféle vagyok, a gyerekeimmel együtt. Megint ököllel verte az ajtót. Jöjjön ki, ordította. Gyerünk, jöjjön már. Aztán hallottam, hogy lemegy a lépcsőn, és pár másodperc múlva úgy becsapta az ajtót, hogy az egész ház beleremegett.
– Én beszéltem velük – vette le a maszkját Tony.
Letette a fúrót, és kiment, az ajtót nyitva hagyta maga mögött. Hallottam, hogy bekopog az alagsori ajtón odalent. Paula hangjának tónusa, lejtése mintha a bensőmből jött volna. Tony nem jött vissza mindjárt, és a ház kezdett kihűlni. Nem tudtam, becsukjam-e az ajtót. Fölmentem az emeletre a szobámba, de ott találtam Pavelt, az ablakpárkányt csiszolta. Amikor látta, hogy visszahúzódom, abbahagyta.
– Kérem – biccentett udvariasan. – Ez készen, jöjjön.
Álltunk az ablaknál, és együtt néztünk le oda, ahol az imént Paula állt a bejárati lépcsőn. Rájöttem, hogy Pavel mindent látott. Megkérdeztem, jobban van-e, és ő tétován legyintett.
– Kicsit – mondta.
Hozzálátott, hogy összehajtsa a védőhuzatokat, amelyeket előzőleg a padlóra meg az ablak melletti könyvszekrényre terített. A könyvszekrényben valami felkeltette a figyelmét, és azonnal érte nyúlt. Felém fordult vele, az arca felragyogott, és egy idegen nyelven hadart valamit. Egy könyv volt a kezében: amikor nem válaszoltam, felém nyújtotta.
– Ön beszél lengyelt – mutatott a címlapra poros ujjával.
A könyv lengyelül van, bólintottam, de én egy szót sem értek belőle.
Úgy tűnt, nagyon elkeseredett. Az egyik könyvem fordítása volt: ha akarja, megtarthatja, mondtam. Felvonta a szemöldökét, szemügyre vette a könyvet, forgatta a kezében. Aztán bólintott, és overallja zsebébe csúsztatta.
– Gondoltam, talán tud beszélni – jegyezte meg szomorúan.
A fordító nagyjából velem egyidős, Varsóban élő nő volt. Több e-mailt kaptam tőle, kérdéseket tett föl a szöveggel kapcsolatban: figyelemmel kísértem, hogyan alakítja ki a saját változatát az írásomból. A levelekben lassanként elmesélte az életét (egyedül élt a kisfiával), és néha, amikor a könyv egyes részeit vitattuk meg, úgy éreztem, az ő alkotása kezdi kiszorítani az enyémet, nem olyan értelemben, hogy meghamisítja, amit írtam, hanem mert az már rajta keresztül él, nem rajtam keresztül. A fordítás folyamatában írásom tulajdonjoga (akár jó ez, akár rossz) átszállt rá. Mint egy házé, tettem hozzá.
Pavel félrehajtott fejjel, éber tekintettel figyelt rám. Lengyelországban építem saját házam, mondta aztán. Csinálok mindent én. Csinálok padlót és ablakokat és tetőt. Gyerekeim, magyarázta, alszanak olyan ágyban, amit én csinálok. Apjától tanulta a szakmát, folytatta, aki építőmester volt. De a házak, amelyeket ő épített, nem olyanok voltak, mint Pavelé. Olcsók, húzta fel tömpe orrát Pavel. A ház egy erdőben, folyóparton áll. Gyönyörű helyen.
– De apámnak nem tetszik – jelentette ki.
Megkérdeztem, miért nem, és ő furcsa kis dünnyögő hangot hallatott, ajkán halvány mosollyal. Én módom és ő módja, közölte, nem ugyanaz. A háznak hatalmas ablakai vannak, folytatta, a padlótól a mennyezetig érnek. Minden szobából (még a fürdőszobából is) látni az erdőt, az ember szinte úgy érzi, hogy a szabad ég alatt él. Hosszú ideig gondolkozott a házon és dolgozott a terveken. A modern építészetről szóló könyveket vett ki a helyi könyvtárból, azokat tanulmányozta. Szeretnék lenni építész, tette hozzá, de hát… vont vállat lemondóan. Egy épületen megakadt a szeme, egy amerikai házon. Csaknem teljes egészében üvegből volt. Ez a ház adta az ötletet az övéhez, de csak akkor egyszer nézte meg, aztán már nem akarta látni a fényképeket róla. Kialakította a saját elképzelését, és felépítette a két kezével. De aztán ott kellett hagynia, és eljönni Angliába munkát keresni. A Wembley-stadion közelében bérelt egy kis lakást, amelyhez még vécé sem tartozott. A házban csak ilyenek voltak, és egyetlen lakót se ismert. Az első héten betörtek hozzá, és ellopták a szerszámait. Újakat kellett vennie, meg az ajtóra egy jobb zárat, amit maga szerelt föl. A felesége meg a gyerekei Lengyelországban maradtak, az erdei házban. A felesége tanítónő.
Végzett a porvédő huzatokkal, már mindegyiket kirázta, aztán gondosan összehajtogatta. Biztos hiányzik a családja, mondtam, és ő szomorúan bólintott. Hazamegy, amikor csak tud, mondta, de ezek a látogatások olyan sokba kerülnek és annyira felkavarják, hogy már azt se tudja, nem volna-e jobb, ha nem is menne. Legutóbb, amikor eljött, a gyerekek sírva kapaszkodtak belé. Elhallgatott, kezét a gyomrára szorította és elfintorodott.
– Ebben az országban tudok pénzt keresni – mondta. – De lehet, nem éri meg.
Mindig az apjánál dolgozott a családi vállalkozásban, de azután, ahogy az apja fogadta a házat, elhatározta, hogy nem marad ott.
– Egész életemben – magyarázta – kritizál. Kritizálja munkámat, ötletemet, mondja, nem tetszik, ahogy beszélek, kritizálja még feleségemet meg gyerekeimet is. De mikor kritizálja házam – mosolygott összeszorított szájjal –, akkor gondolom, na, most elég.
Pontosan mi nem tetszett az apjának a házon, kérdeztem.
Megint azt a zümmögő hangot hallatta, összekulcsolta a kezét maga előtt, és lábujjhegyen állva ringott kissé előre-hátra.
Amíg építkezett, nem kérte ki az apja véleményét, de amikor már majdnem kész volt, elhívta, hogy tekintse meg a házat. Álltak előtte, és együtt nézték az átlátszó dobozt. Pavel úgy tervezte meg, hogy egyes helyekről át lehetett látni rajta az egészen a túloldali erdőig. A felesége meg a gyerekei a konyhában voltak: látták, ahogy az asszony vacsorát főz, a gyerekek az asztalnál ülnek és társasjátékot játszanak. Álltak, és nézték, aztán az apja hozzá fordult, és a homlokára bökve mutatta, hogy Pavelnek elment az esze.
– Mondja nekem, Pavel, te hülye, elfelejtetted fölépíteni a falakat, mindenki belát!
Később a fülébe jutott, hogy az apja az egész városban azt híreszteli, ha kimennek az erdőbe, láthatják Pavelt szarni.
Ezután ő más munkát keresett, de nem talált. Eljött Angliába, és néhány hónapig az új heathrow-i terminál építésén dolgozott, minden pénteken rutinszerűen kirúgták, és hétfőn újra felvették, mert az építővállalat sose tudta előre, mennyi munkásra lesz szüksége. Aztán találkozott Tonyval, és megkapta a jelenlegi munkáját. Heathrow-i napjai vége felé már megnyitott a terminál: ő az érkezési kapunál dolgozott, és egész nap az ajtókon kiözönlő embereket figyelte. Hiába mondta magának, hogy ezt abba kell hagyni, minduntalan felpillantott, azt képzelte, most fog kilépni a családja, azt képzelte, néhány arcot felismer a tömegben, néha lengyel hangok, lengyel beszélgetéstöredékek ütötték meg a fülét. Órákig bámulta a viszontlátás pillanatát, a családokat, azt, ahogy mások a szeretteiket fogadják. Rászokott, már függőség lett: amikor hazament, még hidegebbnek, sivárabbnak, magányosabbnak érezte a szobáját. Itt sokkal jobb, ebben a könyves házban: már meg akarta kérdezni, baj lenne-e, ha néha kölcsönkérne egyet, hogy javítson az angolságán. Nehéz szót váltani valakivel, ha egyszer ilyen a nyelvtudása: hetek óta nem volt ilyen hosszú beszélgetése. Az a baj, hogy a beszédkészsége nem tud lépést tartani a gondolataival. De tudja, ha beszélhet, gyorsan fejlődik: egyszer ott ragadt a buszon egy közlekedési dugóban, és a mellette ülő lány szóba elegyedett vele, egy órát beszélgettek, és a végén már olyan meghitten, bizalmasan, ahogy ő senkivel, mióta legutóbbi látogatásakor a feleségével beszélgetett.
– Marad benn minden – mosolyodott el szégyenlősen.
Már szólni akart, tette hozzá, hogy éjszakára zárjam be az ablakokat: egyik reggel korán érkezett, és az utcai ablakot nyitva találta. És talán megengedem, hogy láncot szereljen a bejárati ajtóra, így biztonságosabb lesz, ha egyedül vagyok itthon. Fogadjam el, javasolta: öt perc alatt elkészül vele.
Hallottam, hogy lent cseng a telefonom, elnézést, mondtam, ezt föl kell vennem. A fiam hívott, elvesztette a kulcsot az apja lakásához, közölte, és most nem tud bemenni. A küszöbön ácsorog, panaszolta. Hideg van, és nincs itthon senki. Sírva fakadt, keservesen, vigasztalhatatlanul zokogott. Álltam, és hallgattam a sírását, mintha kővé dermedtem volna tőle. Eszembe jutott, azelőtt hogyan szorítottam magamhoz, ha sírt. Most nem volt más, csak az a hang. De hirtelen abbamaradt a sírás, és hallottam, hogy a bátyja nevét kiáltja. Minden rendben, szólt bele a telefonba. Ne aggódj, nincs semmi baj. Már látja, hogy jön a bátyja, közölte. A háttérben dulakodás meg nevetés hallatszott, már együtt voltak. Mondani akartam valamit, de azt mondta, mennie kell. Szia, fejezte be.
Csukódott a bejárati ajtó, megjelent Tony, és fölvette a fúrót. Amikor megkérdeztem, mint mondtak a szomszédok, nem sietett a válasszal. Végigmért.
– Elmegy? – kérdezte.
Tanítani megyek, mondtam, későn jövök haza. Bólintott.
– Jobb, ha nincs itt – jegyezte meg.
Megállapodott-e velük valamiben a zajt illetően, kérdeztem. Nem válaszolt. Néztem, ahogy újabb vakolatrészt bont ki, és mindent elönt a törmelék meg a por.
– Minden oké – jelentette ki. – Mondom nekik.
Pontosan mit mondott, kérdeztem.
Megrántotta a falat, reccsenve leszakadt egy hatalmas, törött darab, közben a szája lassan széles vigyorra húzódott.
– Most – közölte – bánnak velem, mint saját fiukkal.
Az én érdekemben járt el, biztosított, amikor azt mondta a szomszédaimnak, hogy mélyen együttérez velük, hogy úgy dolgoztatom őt meg Pavelt, akár egy rabszolgahajcsár, hogy mindannyian az én áldozataim, és ő csak akkor szabadul meg, ha most hagyják, hogy gyorsan befejezze a munkát.
– Így legjobb – mondta.
Ezt jól fogadták, tette hozzá: kapott teát, tőlük még egy zacskó cukorkát is (Dolly keveréket), hogy vigye haza a kislányának. Tudnom kell, hogy persze nem gondolta komolyan, amit mondott, ez csak játék, stratégia, a gyűlöletüket használja ki, hogy elérje a célját.
– Mint albán politikus – vigyorgott.
Volt a modorában valami hamis, ami azt sejttette, hogy nem mond igazat, vagy legalábbis a saját értelmezését akarja ráerőszakolni egy eseménysorra, amelyet nem ért igazán. Kerülte a tekintetemet, tétovának látszott. Látom, hogy segíteni akar, mondtam. De azzal, hogy felszítja a szomszédaim gyűlöletét, az a baj, hogy nekem akkor is itt kell maradnom a fiaimmal, ha ő már elment. Beszéltem a nyári estéről, amikor a sötét konyhában ültem, a nemzetközi családot figyeltem a szomszéd kertben, és láttam, hogy Paula kijön a lenti lakásból, és fölmegy a lépcsőn. Átszólt a kerítés fölött: fennhangon beszélt, hallottam, hogy rólam van szó, meg a gyalázatos dolgokról, amiket műveltem; néztem udvarias, tanácstalan arcukat, és tudtam, bár nem hiszik el feltétlenül, amit hallanak, jobbnak látják, ha távol tartják magukat tőlem is.
Tony tehetetlenül széttárta a karját, fejét félrebillentette.
– Rossz helyzet – jelentette ki.
Éreztem, hogy lopva rám sandít, amíg fölveszem a kabátomat. Mit tanítok, kérdezte, és jól viselkednek-e a gyerekek, a lánya iskolájában sokan úgy viselkednek, mint az állatok. Fegyelmezetlenek, ez a baj. Itt túl jó dolguk van. Én felnőtteket tanítok, nem gyerekeket, mondtam, ezt kétkedő nevetéssel fogadta.
– Mit tanít nekik? – kérdezte. – Hogy kell kitörölni feneküket?
Kada Júlia fordítása
