Jancsó Szegénylegények c. filmje idején megtanultam: a női meztelenség kiszolgáltatottságot, védtelenséget jelent. Aztán láttam, hogy ugyanez a női meztelenség ugyanannál a Jancsónál a színpadon nem jelent semmit, csak azt, hogy ez a védjegye. A szocializmus vége felé a város színháza melletti templomban kiprédikálta a pap a meztelen nőket felvonultató előadást, miáltal a nézők egymás sarkára hágtak a jegyekért. Nagyjából akkor fogtam föl, hogy a színpadon feltűnő teljes meztelenség ritkán értelmezhető szimbólumként, inkább amolyan nézőt és kritikust próbáló erőfeszítés arra, hogy kiderüljön, meddig tart a rendező iránti elkötelezettség. A kőszínházi meztelenség az alternatív szcénához képest a mai napig sokkolja a közönséget. A néző bársonyszékekben, aranystukkók között rosszabbul bírja a provokációt, mint a linóleumpadlóra tett műanyag ülőkén.
Ehhez képest a Salzburgi Fesztivál Don Giovanni előadására összegyűlt fancy és posh estélyi ruhás, dúsan felékszerezett közönség, amely még maszkviselésében is szigorúan tartotta magát az estély megkövetelte eleganciához, rock koncertet megszégyenítő kiabálással értékelte Davide Luciano világhírű baritonista magából való ki- és levetkőzését Don Giovanni szerepében.
Régen láttam ilyen gyönyörű férfimeztelenséget színpadon. Igaz, mire az operában ideértünk, már rengeteg érzéki csodát kaphattunk Romeo Castellucci rendezőtől. Az előadás előtti videóriportokban nem győzték felhívni a figyelmünket arra, hogy ne akarjuk a szimbólumokat megérteni. Engedjük hatni magunkra az előadást, aztán majd a tudatalattink megoldja, ha a fölöttink nem is. Helga Rabl-Stadler, a fesztivál elnöke arról beszélt: egyszerűen nem kérdezi meg magától, miért kerül a színpadra egy patkány, csak tudomásul veszi a jelenlétét, és hagyja, hadd hasson rá az egész tabló.
Castellucci ezúttal 150 civil nőt vonultat föl a színpadon, akik Don Giovanni hódításait és bűneit jelenítik meg. Mondjuk. Ők a díszlet az üres térben, amelyben majd Don Giovanni megbűnhődik mindenért. Az opera egy gyilkossággal kezdődik, és egy halálba születéssel végződik. Don Giovanni csupaszon, vér helyett fehér festékben fetrengve távozik abból a világból, amelynek sem társadalmi, sem erkölcsi, sem vallási szabályait nem ismeri el. Áthal innen oda. Magányosan pusztul, pokoli kínok között, meztelenül és a végső áriáját énekelve. Nézőt és művészt próbáló, csodálatos percek. A közönség tombol.
Az előadás Budapesten el sem készülhetett volna. A jelképek titkai és a meztelen sztár betenne az itteni szemforgatóknak. Óriási botrány lenne, holott nálunk a közönség nem is szokta látni azt, amin felháborodik. Fogalma sincs, miért lesz János vitéz végső helyszíne egy aluljáró, csak hörög. Azonosítja a meztelenségében is továbbfosztott „fekete ruhás nővért” játszó színésznőt önmagával, és leleplezi - mintha a színpad lenne az élete.
Történhetett volna másképp. Ha 1921-ben Trianon után eleink egy most 100 éves Operafesztivál alapításával bíbelődtek volna és nem azzal, amivel. Persze, akkor itt lenne jó.