Mit ünneplünk augusztus 20-án? – kérdeztük a gyerektől nemrég, mert azt azért mégis illik tudni, csak megtanították neki az iskolában. A tűzijátékot – mondta – és a Zalkotmányt. Utóbbival kapcsolatban még megjegyezte, hogy a Zalkotmány egy könyv, amiben minden fontos dolog benne van, István király írta, aki egyben az országot is megalapította. De főleg a tűzijátékot ünnepeljük – tette hozzá némi gondolkodás után.
Valójában nem tudom kárhoztatni a gyereket, én is úgy nőttem fel, hogy augusztus huszadika valódi tartalma kissé homályos maradt, úgy nagyjából… mindig. Az ünneppel kapcsolatos legszebb élményeim a Duna-parthoz kötődtek. A 60-as években éppen az Alkotmányt ünnepeltük, és én imádtam nézni a Dunán úszó naszádokat, a fölöttünk elhúzó MIG-eket, este pedig félelemmel vegyes izgalommal vártam a tűzijátékot. Utóbbit egy ideig csak a gyerekszoba szekrényéből voltam hajlandó végignézni. Utólag sem magyaráznék ebbe bele semmi nemzetellenességet, egyszerűen csak rettegtem a durrogástól. Az iskolában a történelemtanárunk egyszer nekifutott, hogy elmagyarázza, miért hívjuk augusztus 20-át az Új Kenyér Ünnepének, de a „kenyérszentelést” nem tudta a kor hangulatának megfelelően körülírni, úgyhogy maradtunk az aratás-betakarítás-kenyérsütés háromszögben, a végén egy nemzeti színű szalaggal a kisült pékárun.
Néhány évvel később már a legtermészetesebb dolog volt, hogy a Szent Napon István királyunk jobb kezét a Bazilika körül hordozzák körbe. Egyszer én is ott tébláboltam a tömegben – kissé idegenül -, azzal az égető érzéssel a mellkasomban, hogy már megint képtelen vagyok átélni a nemzeti egységet.
Mit ünneplünk augusztus 20-án? - tettem fel magamnak a kérdést már megint, sétálva Trianon-árok és a Parlament között, Alkotmány utcán. Mellettem az idei augusztus 20. kellékei: egy hatalmas griffmadár (na jó, Turul), egy guruló szerkezetre applikált, enyhén stilizált csodaszarvas, egy szentképekkel pingált villamos, egy hatalmas körhinta, tetején a kettős kereszttel, valamint kerekeken guruló, böhöm Szent István szobor. Utóbbi oldalán kis ajtó, ami egyfelől utalhat a magyar mondakincsből kevéssé ismert manókra (Hófehérke és a Hét Vezér?); másrészt lehetséges, hogy egyfajta trójai Istvánról van szó, amelyben Szijjártó Péter és Varga Judit fog elbújni, és az éj leple alatt ezzel vesszük be Brüsszelt.
Semmi kétség, immár megvan a szándék, hogy egyszer s mindenkorra tisztázzuk az ünnep szimbolikáját. „Azt szeretnénk elérni, hogy miként a franciák a Bastille ostromáról, vagy az amerikaiak a függetlenség napjáról, a magyarok is nagyszabású, közösen megélt nemzeti ünnepléssel emlékezzenek meg erről a napról” – mondta a kormányzati illetékes. Tehát ha a gyerek kérdezi, augusztus 20-a egy böhöm, keresztény, kerekeken guruló ünnep, amely – Kovács államtitkár szavaival élve – „túlmutat a korábbi nemzeti ünnepeken”. Ez az a nap, amikor végre megrendezhettük „Európa legnagyobb tűzijátékát”, nem többől, mint egy közepes magyar település évi büdzséje.
Révbe értünk, hálistennek.