Számtalan elemzés és jóslat árasztja el a világsajtót arról, mi várható Afganisztánban a tálibok meghökkentően gyors hatalomátvételét követően. Jelentős részük alapvető hibája az, hogy túlzottan európai/amerikai fejjel gondolkodva igyekeznek értelmezni a tőlünk teljesen eltérő történelmi, gazdasági és társadalmi fejlődési folyamatok nyomán kialakult helyi viszonyokat. Ahhoz, hogy jobban megérthessük, milyen jövő várhat Afganisztánra és az ott élőkre, az alábbiakat kell szem előtt tartani:
1. A mi felfogásunk szerinti afgán nép és Afganisztán, mint ország nem létezik. Mi óhatatlanul nemzeti keretben értelmezzük a nép és ország fogalmát, aminek alapja a lakosság többségének összetartozását kifejező közös nemzeti érzés. Ilyenről Afganisztánban – ahogy a fejlődő országok többségében - szó sincs, és nem is volt soha a történelemben. Meghatározók az etnikai, törzsi és vallási különbségek, amelyek folyamatos konfliktusokhoz vezetnek, s megakadályozzák bármiféle egység vagy erős központi hatalom létrejöttét.
2. Ebben nagy szerepe van a természeti, földrajzi viszonyoknak. Az ország legnagyobb része kopár hegyvidék vagy kietlen, sivatagos síkság. A kisebb-nagyobb közösségek az egymástól többnyire elszigetelt termékenyebb völgyekben és folyómenti területeken küzdenek a túlélésért. Ez a széttagoltság konzerválta a törzsi-nemzetségi klánok és a fennmaradást szolgáló sajátos helyi szokások, törvények rendszerét. Erősítette ugyanakkor a jellemzően önellátásra berendezkedett helyi közösségek önvédelmi ösztöneit minden külső behatolóval szemben.
3. Nem véletlen tehát, hogy ezt a térséget soha senkinek nem sikerült meghódítania, legfeljebb részben és átmenetileg elfoglalnia, az árjáktól kezdve Nagy Küroszon, Nagy Sándoron, az arabokon, mongolokon, angolokon és oroszokon át az amerikaiakig. Külön balszerencséje az itt lakóknak, hogy ez a terület a történelemben folyamatosan nagy népmozgások színtere és a különböző hatalmak ütközőzónája volt. A helyi törzsek és klánok többezer éves tapasztalata a harc az újra és újra megjelenő hódítók ellen, amelyek ráadásul a hatalomszerzés érdekében igyekeztek minél jobban egymás ellen fordítani őket.
4. Ilyen feltételek mellett naivitás és hozzá nem értés az ország átfogó pacifikálásáról, „megszelídítéséről”, sőt demokratikus átalakításáról ábrándozni. Az ilyen törekvések törvényszerűen kudarcra vannak ítélve, ahogy az elmúlt évtizedek történései is mutatják. Ne higgyük persze, hogy az utóbbi idők úgymond „demokráciát építő” beavatkozásai nem mindig önző hatalmi és – főleg az USA esetében – konkrét anyagi érdekeket szolgáltak. A helyi viszonyokkal és lakossággal, a realitásokkal lényegében nem törődtek, elkerülhetetlen volt tehát a kudarc.
5. Nem véletlen, hogy az elmúlt 20 évben nem sikerült az amerikaiaknak és szövetségeseinek sem megbízható helyi támogatói bázist kialakítaniuk. Nem tudtak meggyőző eredményt és ebből eredő pozitív képet felmutatni, a helyiek főként a nem szűnő csatározásokat, az atrocitásokat és a mindet elárasztó korrupciót látták.
6. Nem lehetett meglepetés tehát, hogy egy szélsőséges ideológiát képviselő, jól szervezett erő fokozatosan előre tört, a csak külső támogatásra támaszkodó központi látszathatalom pedig egyik pillanatról a másikra összeomlott. Az amerikai vezetés önhitt és a realitásokat negligáló hozzáállását mutatja, hogy nem számítottak erre, pedig elég lett volna megkérdezniük a valóságot megtapasztalt veteránjaikat, akik hosszú évekkel ezelőtt megjósolták a szomorú véget.
A történelmi tapasztalatok és a közelmúlt eseményei alapján nem ördöngösség előre sejteni, mi várható Afganisztánban. A tálibok uralmát egyszer már átélhette az ország, és ugyan most igyekeznek kedvezőbb imázst sugallani magukról, továbbra is egy szélsőségesen konzervatív, agresszív ideológiát valló szervezetről van szó, amely a saját képére akarja formálni a térséget.
Legfeljebb az tudja őket némileg visszafogni, hogy okulva a korábbiakból, stabilizálni akarják a rendszerüket, amihez vélhetően külső gazdasági-pénzügyi forrásokat is be akarnak vonni. Azt biztosra vehetik, hogy a véres fejjel kivonult hatalmak közvetlenül már nem fognak beavatkozni, és ezt jobban is teszik. Persze nem hagyhatják figyelmen kívül a történéseket, főként a fenyegető terrorveszély miatt. Hiába kötnek viszont kompromisszumot a tálib vezetéssel, hogy békén hagyják őket, ha nem támogatnak külföldi terrorakciókat tervező és végrehajtó csoportokat, a tálibok azt nem fogják betartani, mert nem tehetik: ideológiájuk alapeleme és fő mozgósító ereje a dzsihád, a szent háború a hitetlenek ellen, az iszlám terjesztésére. Legfeljebb némileg korlátozva és titokban, de segíteni fogják a szélsőségeseket.
Szó lehet korlátozott keretek közötti gazdasági együttműködésről is a tálibok befolyásolására, de ennek a lehetőségei korlátozottak. Afganisztán igen gazdag nemes- és főleg ritkafémekben, de ezek kiaknázása a helyi földrajzi viszonyok, a hiányzó infrastruktúra és a már többször említett törzsi-nemzetségi ellentétek miatt rendkívül nehéz és költséges. A legnagyobb esélye erre Kínának lehet, de az kérdéses, hogy mennyire válthatja valóra.
Bár geopolitikai szempontból a Nyugat, főleg az Egyesült Államok látványos kudarcot szenvedett el, akkora változás nem történt, mint amit számos elemző sugall. Némi cinizmussal mondhatnánk, hogy maradt, ami volt, egy elmaradott, roppant szegény, végletekig megosztott ország, ahol egy régi-új hatalom próbálja maga alá gyűrni a fennmaradásukért és hagyományaik megőrzésért küzdő helyi közösségeket. Ez utóbbiak lehetnek a bázisai a tálibok elleni harcnak és támaszai a terrorizmus terjesztése ellen küzdőknek, ha majd mégis a legfenyegetőbb irányba haladnának tovább az események.
