Utolért minket is a karanténidőszak keszonbetegsége. A Tudj meg többet magadról és családodról nevű nyavalyát nemsokára talán épp olyan civilizációs kórként fogják majd emlegetni, mint a cukor- vagy pánikbetegséget, netán az alvászavart. Teljesen ránk vall, hogy mi akkor kaptuk el, amikor mindenki más kiszabadult a nagyobb nyomás alól, és elindult újra világot látni, még ha ez csak annyit jelentett is, hogy a saját régi világát vette ismét szemügyre maszk, szabályok és vírus nélkül. Két hullám között.
Mi viszont most némiképp önként dugtuk a fejünket a hurokba: a költözés, az országváltás adminisztrációi, a pakolás hetei után megszavaztunk magunknak egy kis otthoni vakációt. Mi ketten, plusz Dusi, plusz anyós, plusz az én anyám – s mindez úgy nyolcvan négyzetméteren. Persze a decsi házhoz jó nagy kert is dukál, meg nyugalom és házi paradicsom, ami nem megvetendő, ha az ember szájpadlásában szinte már megrekedt a téli paradicsom megbízhatóan savanykás vagy épp jellegtelen íze. S bár ez messze nem a klasszikus bezártság, mert időnként ki lehet menekülni az udvarra, elsétálni a boltig vagy a postáig, vagy ha már nagyon nagy a légszomj, akkor negyedórányi kocsiútra ott a Szekszárd névre hallgató metropolisz, ahol már mozi, mozicska és könyvesbolt is van, szerény menedékhelyek a szikkadó agy számára.
Én amúgy szelíd és elviselhetetlen ember vagyok alapjáraton, ez egy Bécs nagyságú helyen nem tűnik fel, mert elnyomja a Ring és a látnivalók sokasága, a sokat próbált multikultis környezet. Egy falu, pardon község, és a négy fal, mert a munka azért összegyűlt, viszont képes felerősíteni minden fogyatékosságot és rigolyát. Ráadásul a rugalmasságunk úgy hullott le rólunk a kánikula idején, mint másról a ruha a boldog szerelemben, hogy a legnagyobbakat parafrazáljam. Az agy lassan felhevül, és képtelen kezelni az eltérő életritmusokat, szokásokat és habitust, már azt is nehezen kezeli, hogy sorba kell állni a fogmosáshoz, nem ott van a törölköző, ahol tegnap letette, mert valaki csupa nyájasságból elpakolta valahová rend címén. Ezek apróságok, ám pár hosszú és fülledt nap, s az ember lassan már ölni tudna. Mondjuk, méreggel, mert azután kevesebbet kell takarítani. Aztán a nyolcvan négyzetméterre megérkezik Dusi édes- és biológiai apja, s ez már elég ahhoz, hogy a türelemmel és megértéssel lefojtott gyúanyag augusztusi tűzijátékként berobbanjon. És akkor percek alatt nagyon sok mindent tud meg az ember magáról és a rabtársairól is. Csak úgy zuhognak az infók, a befogadást némiképp hátráltatja a falu végéig is elhallatszó emelt hang, a maga igazságában forgó véreres szem, a lágyan ökölbe szoruló tenyér.
És akkor visszamegyünk időben az első emberpárt érő sérelemig, hogy onnan szépen haladjunk a jelen felé. Egyszer majd jó lenne egy olyan statisztika is, amely a korona mellett az otthoni eszmélés áldozatait is összeírná. Azokét, akiket a váratlan önismeret és szembesülés sodort el vagy épp gyengített le. Ma például azon morfondíroztam pillanatnyi magányomban, hogy mit csináltak régen az emberek, amikor generációknak kellett tartósan egy fedél alatt boldogulniuk. Mert az öregek nem mentek volna sokra a fiatalok (lehetőleg minél több gyerek) segítő kezei nélkül a földeken (ha volt) vagy a ház körül. Vajon annyira elfárasztotta őket a munka, hogy már nem is volt erejük veszekedni? Az biztos, hogy nem fedezték fel azt a furcsa összefüggést, hogy a pokol felé vezető út is tapintattal van kikövezve. Aztán kiderült egy elszólás nyomán, hogy a nejem is ezen töpreng már egy ideje. Hozzátette, ő már rég elment volna cselédnek Pestre. Vizyékhez, kérdeztem gyilkos beletörődéssel. Nevettünk, mint a halálraítéltek.
És te, kérdezett vissza. Én egy Krúdy-regényben próbáltam volna menedéket találni, feleltem. Szindbádként lecsípni valamit a vonzó úrhölgyek gondtalanságából, ide-oda hajózni az utcák végtelenjében, amíg a magány már olyan emészthetetlenné válik, hogy visszavágyom újra az enyéim közé. Az viszont már jó kérdés, hogy van-e, lehetett-e olyan hely, ahol Anna és Szindbád találkozhatott volna, hogy összekössék az életüket, néztünk egymásra. Észrevette volna-e a kalandor az épp kimenőjén bóklászó cselédet? Vajon másfelé terelhette-e a sorsát, vagy ő is csak taszított volna rajta egyet, igaz, stílusosan? Vagy talán elindultak volna egy konszolidáltabb, nyugodtabb, estikornélos élet felé? Amelybe néha belefér egy kis kiruccanás Bécsbe konflissal és császármorzsával?
Persze az álmodozás végén az ember mindig odajut, ahová a legrosszabb Disney-filmek, hogy nincs jobb a saját koránál és sorsánál. Mert az alternatív világokban is tükörbe kell időnként nézniük a szereplőknek, és állniuk a saját kijózanító pillantásukat. A vihar levonul, a délibábok eltűnnek, és a friss, harmatos talajon kisarjadnak az új illúziók. Kiderül, hogy akkor is szeretni tudok valakit, ha folyton elteszi a törülközőmet és akkor kíván megetetni, amikor ő éhes és nem én. Szóval, inkább így szól a mondat: sok kis pokollal van kikövezve a boldogsághoz vezető sárga út. De legalább nem lehet eltévedni.
