A „lengyel, magyar, két jóbarát” mondás állítólag lengyel köznemesektől származik, mivel úgy látták, a két nép sorsa is közös jegyeket mutat. A hasonlóság az utóbbi években különösen tetten érhető, vállvetve harcolunk Brüsszel ellen, és a kereszténység bástyáiként ellenállunk a liberális befolyásoknak. Tavaly decemberben együtt fenyegetőztünk azzal: megvétózzuk a következő hétéves uniós költségvetést és a helyreállítási alapot, ha a büdzsé ügyeit a jogállamisághoz kötik.
Ám nem mindenben hasonlítunk, amire az utóbbi néhány napban láthattunk két nagyon is találó példát. Egyrészt a lengyelek ügyesebbek diplomáciai szempontból. Varsó az elsők között segített a belarusz futónőnek, Kriszytina Tyimanovszkajának, akit hazaparancsoltak, miután nem volt hajlandó az olimpián egy tőle idegen versenyszámban indulni. Lengyelország következetesen segítette a belarusz ellenzéket azután, hogy egy éve, az elcsalt elnökválasztást követően példátlan tüntetéshullám indult Alekszandr Lukasenko rezsimje ellen. Mi sokáig csak hallgattunk, és alighanem lengyel unszolásra ítéltük csak el a belarusz belbiztonsági erők brutalitását. Varsóban biztosan nem nézték jó szemmel, amikor két hónappal az elnökválasztás előtt Orbán Viktor Minszkben széles mosollyal az arcán fogott kezet Lukasenkóval.
A magyar diplomácia számára csak az Európai Bizottság, a nyugati partnerek bosszantása a fontos. Nem lényeges, hogy diktátorokkal barátkozunk, nem számít az sem, hogy erkölcsi szempontból folyamatosan megbukunk. Csakhogy diplomáciai ámokfutásunkban időnként még az Oroszországot legnagyobb ellenségének tartó és Kínát hűvös távolságtartással figyelő Varsóval is szembe kerülünk.
A másik nagy különbség a két ország között, hogy Varsó számára az ideológia nem ír mindent felül - nem mond le önként az őt megillető pénzről. Mi már többször bizonyítottuk: a kompromisszum számunkra ismeretlen fogalom. Amit a kormányfő elhatároz, annak úgy kell lennie, kerül, amibe kerül, mondjuk 77 milliárdba, amennyit a Norvág Alapból kaphattunk volna. Szó sincs tehát olyan nagy barátságról Lengyelország és Magyarország között, a két ország csak egymásra van utalva.
Kérdés, meddig. Azzal, hogy Varsó fegyverszünetet kötött Brüsszellel, és visszavonja az Európai Unió Bírósága által is elítélt igazságügyi reform egyik legvitatottabb részét, Orbán Viktor kormányának ártott ugyanis a legtöbbet. Lengyelország magára hagyja Budapestet az illiberális harcban. Varsó ezzel lehetővé kívánja tenni, hogy megkapja a helyreállítási alapból őt megillető tetemes pénzt. Mi azonban a homofób törvény elfogadásával, majd az azt követő, ijesztően átgondolatlan és nem éppen valós állításokra épülő diplomáciánkkal olyan zsákutcába kerültünk, ahonnan reménytelen arcvesztés nélkül kievickélni. Magyarország magára maradt, amiben semmi meglepő sincs. Várható volt, hogy Varsó nem kísér végig minket az önmegsemmisítés útján. Csak az a baj, hogy nem azok isszák meg ennek a levét, akik már jó előre gondoskodtak a jövőjükről, és luxusban élnek, hanem mi, egyszerű magyar polgárok.