„Szerettünk volna még valamit együtt. / Szerettünk volna még egy kötetet együtt. / Elegendő ok ez? / Elegendő ok. / Legyen a címe: elegendő ok” – írja a versszerűen tördelt fülszövegben a szerkesztő, Dávid Anna. A nagybeteg költő még javította a nyomdai levonatot, de a könyv megjelenését már nem érhette meg. A „még egy kötetet együtt” szép gesztusának rezignált emelkedettségét azonban e tragikus tény talán még jobban kiemeli: a néhány napos megkésettség maga is szinte metaforikus jelentést szerez.
A költő halála szükségképp meghatározza az utolsóvá lett versek olvasásmódját: minduntalan arra figyelünk: ott bujkál-e bennük a mulandóság növekvő fenyegetése, a végességtudat. Valamiképp feltétlenül. Abban például, ahogy ironikus leltárt készít lehetőségeiről, s az alternatívák groteszk képtelensége az értelmes esélyek hiányát tanúsítja. Abban továbbá, hogy a „minden olyan régen volt már” felbukkanó attitűdje a személyiség múltját mintha végképp lezártnak ítélné. Olyan távoli entitásnak, melynek nincs igazán köze a ma világához. A tegnap így nem nyújt vigaszt, menedéket, a holnap pedig jobbára a távlattalanságé: végeredményben „mindig most van”. Szörényi László egy régi Petőfi-tanulmányának fordulatát idézve: „a megkövült jelen” pedig ezúttal is az elmúlást asszociálja.
Akadnak persze, egészen konkrét baljós utalások is. „Közben volt kórházban. / Mint aki kirepült a bob-pályáról, olyan volt. / Mint akit csoportosan megerőszakoltak. / Itt van aztán e mellbevágó kérdés: „Vagy ez lenne a gyereked? / Ez a daganat a hasadban?” A metafora groteszkségében válik igazán felkavaróvá.
A versek többsége persze, nem e kegyetlen fátumszerűség jegyében keletkezett. A kötet alaptónusát ugyanis általában a kései költészetek letisztult bölcsessége – a nagy mesterségbeli tudás és a tetemes élettapasztalat ötvözete – határozza meg. Ezekben a művekben is fontos szerepet kap a jelentős és a jelentéktelen ügyek, az „apró” és a „nagy” közötti határ alapvető bizonytalanságának művészi kifejezése. (Az életmű eddigi elemzői, például Kálmán C. György vagy Károlyi Csaba méltán hívták fel a figyelmet a Kántor-mű e karakterjegyére.)
A kötetnyitó versben például egy hangsúlyozottan átlagos cirkuszi produkció látványosságainak hosszú enumerációja végén a zsonglőrmutatvány meglepően a mindennapi életben is folytatódik: „aztán a nézők hazamennek, és hazamegy a nagymama is… / … és csak pörög és pörög a tányér az ujján” (A cirkusz). A Fogócska kavarodásában a lírai hős végül már nem is tudja, üldöző vagy menekülő-e, csak a célja vesztett rohanás marad állandó – az önfeledt gyerekjáték létfilozofikus sejtetések kifejezőjévé lényegül. A vízesésnél beszélgetőtársai a robaj miatt egymás egyetlen szavát sem értik, a dialógust azonban rendíthetetlenül folytatják, az emberi kommunikáció értelmére vonatkozó sugallat aligha igényel külön értelmezést.
Három szólam alkotja a Tropeában kék a tenger című hosszabb költeményt. Az elsőben a versbéli én friss olvasmányélményét, Heltai Jenő vészkorszakbeli naplóját kommentálja – olykor igen szarkasztikusan: „a Naplóíró szertenézett, / egy idős úr, szájában szivarral, / honját keresgélte a hazában”. A lakását csaknem egy évig nem hagyhatta el, életét kizárólag a bujkálás menthette meg. A másodikban e megalázó nyomorúság kontrasztjaként a lírai hős nem győzi hangsúlyozni: „… bármikor / lemehetek az utcára, mehetek, ahova / kedvem tartja: kávéházba, bevásárolni, egy / koncertre, vagy színházba is akár, / és nem kell sárga csillagot viselnem. / Felfogom-e, mekkora dolog ez?”
A puszta hétköznapi normalitás tűnik tehát lelkendezésre méltó vívmánynak – ez önmagában mutatja a helyzet tragikus abszurditását. A harmadik réteg egy calabriai fotográfust idéz meg, aki éveken keresztül minden nap lefényképezte a tengert, s a művét feltöltötte a közösségi hálóra. A végtelen vízfelület természetesen mindig ugyanaz s ugyanakkor folyvást kicsit más is. „Másképp ugyanaz”. A vers befejezésében a három szál egybefonódva jelzi: nagy tragédiáink és örömeink egyaránt belesimulnak-belevesznek a természet megjelenítette időtlenségbe.
„.. ami volt, annak más távlatot ád a halál már” – írta volt egy nagy költőelőd. Kántor Péter életműve lezárult, véglegessé váltak belső arányai, kimerevedtek uralkodó tendenciái, karakterjegyei. Helyét majd pontosan kijelöli a holnap irodalomtörténete, mi most csak annyit tudunk: halálával korunk jelentős magyar alkotója távozott. Számunkra még természetesen a veszteség fájdalma irányítja a megszólalás uralkodó regiszterét. A recenzió ezúttal egyszersmind nekrológ is.
