;

halál;filozófusok;Costica Bradatan;

- Veszélyes is lehet a gondolkodók élete

A hős filozófusban egyértelműen az élet (és persze ezzel együtt a halál) művészeteként jelenik meg a filozófia, amely – bár magában foglalja a beszélgetést, az írást és az olvasást is – végső célként az önmegvalósítást tűzi ki.

Az ironikus létezés ontológiája. Így jellemzi saját kötetét Costica Bradatan román születésű, Amerikában élő filozófus. Ahhoz, hogy megértsük, pontosan mit is ért ezen a megfogalmazáson a szerző, a halál felől kell közelítenünk a nemrég magyarul is megjelent kötetéhez, A hős filozófushoz. Meglátása szerint ugyanis csak a halál felől nézve van jelentősége bárminek is, csak ehhez mérten tudunk mértéket állítani, s csak általa tudjuk megformálttá tenni életünket. Csak a halálhoz képest nyeri el értelmét a létezésünk.

Be kell látnunk, hogy az élet legalább annyira értelmetlen (lenne) a halál nélkül, ahogyan egy történet is értelmetlen a befejezése, jobban mondva a vége nélkül. Ha elfogadjuk ezt az analógiát és az életünket egy történetként írjuk le, akkor könnyen belátható: szükségünk van a halálra, hogy jobban megértsük a világot. Ezzel a véggel ugyanis az életünk elmesélhetővé válik, ami azt is jelenti, hogy értelmet nyer. Az értelem igényét pedig ebben az esetben a halál táplálja.

Gondoljunk csak bele, mi történne, ha egy nap halhatatlanná válnánk?

Sok science fiction foglalkozik ezzel a kérdéssel, s a legtöbb ilyen gondolatkísérletben felbukkan a halhatatlan főhős halál iránti vágya is. Könnyen megeshetne tehát, hogy halhatatlanként rövid időn belül - ironikus módon - belehalnánk annak értelmetlenségébe.

A hős filozófusban Bradatan a halálon keresztül egy lételméleti gyakorlatot tár elénk öt gondolkodó (Szókratész, Alexandriai Hüpatia, Giordano Bruno, Morus Tamás és Jan Patočka) életét, pontosabban halálát bemutatva. Az öt gondolkodóban közös, hogy a legdrágább kincsüket, saját életüket áldozták fel filozófiájukért. Mártír-filozófusokká váltak, hősökké lettek, személyüket és halálukat a kulturális emlékezet mitikus magasságokba emelte.

Dehát mégis hogyan van ez? Hogyan lesz hős egy bölcsességet szerető gondolkodóból? Hiszen még művelői között is van olyan, aki szerint a filozófia egy szikár, elvont tevékenység, az értelem (a logosz és nem a mítosz) szülötte, súlytalan elmélkedés, sikertelen episztemológiai vállalkozás, hovatovább, üres beszéd csupán. Sokan gondolnak rá úgy, mint valami felesleges dologra, amely ugyan szerethető, de gyakorlati haszna nem sok van. Azok azonban, akik így látják, még sosem tették fel maguknak a kérdést: ha valóban ez a helyzet, akkor miért van az, hogy egyesek képesek akár meghalni is érte? Nos, a válasz abban rejlik, hogy

a filozófia se nem súlytalan elmélkedés, se nem üres beszéd. A filozófia nagyon is gyakorlatias, maga az élet művészete, amely megtanít bennünket szembenézni a halállal.

(Bradatan egyértelműen leteszi a voksát a filozófiát lelkigyakorlatként aposztrofáló neves francia filozófus, Pierre Hadot mellett, akire többször hivatkozik is.)

A hős filozófusban egyértelműen az élet (és persze ezzel együtt a halál) művészeteként jelenik meg a filozófia, amely – bár magában foglalja a beszélgetést, az írást és az olvasást is – végső célként az önmegvalósítást tűzi ki. A bölcsesség szeretete ugyanis – Bradatan szerint – nem arról szól, hogy választunk egy témát, amiről aztán beszélgetünk, hanem hogy olyan „művészetet” művelünk, amilyet végső soron megtestesítünk. Így ez, a testesült filozófia lesz az a nem előzmények nélküli szemlélet, amit Bradatan – többek között – közvetít. Hogy alátámassza érvelését, a román származású gondolkodó a filozófiatörténet azon eseteit mutatja be könyvében, amikor a filozófus a halálában teljesíti be küldetését.

Bradatannál a filozófiának el kell hagynia szokásos rutinját (a beszédet, az írást, az előadást) és valami mássá kell válnia.

Szerinte a filozófiát nem a könyveinkben halmozzuk fel, hanem magunkkal (vagy magunkban) hordozzuk, sőt, mi magunk válunk a bölcsesség szeretetének megtestesüléseivé. A filozofikus élet ugyanis (ahogy a filozofikus halál is) feltételezi a testet, amire értelemszerűen minden gondolkodónak szüksége van, hogy gyakorolhassa, sőt, hitelessé tegye filozófiáját. Így a filozófus teste és annak végső elmúlása lesz gondolkodásának próbatétele.

Bradatan szerint az általa tárgyalt filozófusok olyan “beszédes” halálba torkolló utat választanak, melyet később munkájuk csúcspontjaként értelmez az utókor. Ha elválasztanánk őket haláluk módjától, életük tökéletlennek tűnne – véli a szerző. De hogy ez valóban így van-e, hogy beszélhetnénk-e Szókratész tökéletlenségéről, ha nem issza ki a bürökpoharat, az (filozófiai) vita tárgya lehet. Ahogy az is, hogy miként illeszkedik (illeszkedik-e egyáltalán) Bradatan szemlélete a manapság folyó praxis-diskurzusba, vagyis részt tud-e venni annak megvitatásában, hogy a filozófiának igenis van egy hangsúlyos gyakorlati aspektusa. Az azonban egyértelmű üzenet, hogy a bölcsesség szeretete nem lehet egyszerű, haszontalan időtöltés. Nem üres semmittevés, sőt: művelése egyes esetekben egyenesen veszélyes. Bradatan tesz róla, hogy soha ne felejtsük el: voltak, akik az életüket adták érte!

(Costica Bradatan: A hős filozófus. Pallas Athéné Könyvkiadó, 2021)

Nyilvánvaló, hogy a Patrióta egyik célja jobboldali műsort állítani a Partizán mellé. Nagyjából azonos, vagy mondjuk úgy, hozzá méltó minőségben. Erre lenne esély, de az első adások alapján úgy tűnik, a kampánymódban működés legalább ilyen fontos feladat, ami gátolni fogja a felzárkózást.