Ha egy történész „egyszer meg akarja fejteni, hogy mi történt velünk itt, a Kárpát-medencében, az 1940 és 1990 közötti fél évszázadban (s nem volt történelmünknek ehhez hasonló sűrű korszaka), akkor elsőként Hanákot kell megfejtenie” – Varga László, Budapest Főváros Levéltárának főigazgatója emlékezett így Hanák Péterre (1921–1997) a Magyar Nemzetben megjelent nekrológjában. Halálakor ugyanis nemcsak szakfolyóiratok közöltek megemlékezést, hanem az országos hetilapok és a napilapok is. A CEU Történelem Tanszékének megszervezője országosan ismert értelmiségi volt, aki nemcsak a nemzetközi horizontjukkal tüntető szaktudományos munkáiban, de népszerű rádióbeszélgetés-sorozatban (A Dunánál, 1971-től tíz éven át) és televíziós történelmi ismeretterjesztő műsorokban (Boldog békeidők, 1973; A bomlás virágai, 1997) foglalkozott a dunai térség múltjával. Egyik hőséhez, Jászi Oszkárhoz hasonlóan – akiről 1985-ben könyvet is írt – egy „dunai patrióta” volt, aki Közép-Európa történetének kérdéseire akart választ adni, hogy megértse a saját sorsát.
„Hanák Péterről kortörténeti tanulmányt kell írni” – írta Glatz Ferenc, hiszen tipikusnak mondható, XX. századi közép-európai értelmiségi-életút Hanáké. Ő is az 1945 után „utat vesztett nemzedékhez” tartozott, ahogy Litván György írta „Bak János-esszéjében” magáról és zsidó származású kortársairól (Kende Péter, Kornai János és az idősebbek közül Vásárhelyi Miklós), akik a holokausztot túlélve a második világháború után a „múltat végképp eltörölni” akaró kommunistákhoz csatlakoztak. Majd egy aktív pártmunkával teli fél évtized után, illúzióikból kiábrándulva, 1953-tól a sztálinista rendszer kritikusai lettek.
A nagy angol historikus, Eric Hobsbawm azt a címet adta önéletrajzának, hogy „Érdekes idők” (Interesting Times), utalva az ősi kínai átokra („Élj érdekes időkben!”). Hanák Péter élete talán még annál a Hobsbawménál is „érdekesebb” volt, akivel az 1990-es évek elején vitába is bonyolódott „Közép-Európa”, mint valóban létező régió kérdéséről.
A kaposvári Hanák hiába érettségizett jelesre, az 1939-es második zsidótörvény miatt nem mehetett egyetemre. Az apró fiatalember vasesztergályosként dolgozott, a második világháború idején pedig munkaszolgálatosként a keleti frontra hurcolták. Onnan szökött meg 1944 végén, és mikor hazatért, azzal kellett szembesülnie, hogy egész családját és rokonságát deportálták, meggyilkolták. Magára maradt, de a Magyar Kommunista Pártban új családra lelt. Nem hagyta el az országot, mert ahogy a szintén kaposvári Kopátsy Sándornak elmondta: „Hogyan hagyhatná el az országot, amely neki az anyanyelvét, Adyt, József Attilát, Bartókot adta?”
Talán emiatt tért vissza 1948-ban a kíméletlen pártharcokkal teli Magyarországra Olaszországból, ahol egy felhőtlen évet töltött a Collegium Hungaricum ösztöndíjasaként, az 1848–1849-es szabadságharc, a Habsburg Birodalom és a nemzetiségi mozgalmak kutatójaként. Hanák Péter a sztálinista Andics Erzsébet jobbkezeként (bár érdekes módon Hanák sose tanult meg jól oroszul) fontos szerepet játszott a magyar történettudomány „államosításában”. Önmagát kizsákmányolva, feszített tempóban pártos tankönyveket írt és segédkezett abban, hogy a Történettudományi Intézetet (TTI) megtisztítsák az úgymond „reakciós” történészektől, például Kosáry Domokostól. Egyetemi oktatóként írott jelentéseiben pedig hallgatói politikai megbízhatóságát értékelte.
Annyira lelkes kommunista volt, hogy 1951 júniusában sztahanovista munkaversenyre hívta ki főnökét, Pach Zsigmond Pált, a TTI igazgatóhelyettesét. Hanák azt vállalta, hogy az év végéig megír egy fejezetet a készülő „marxista” egyetemi tankönyvhöz, és további öt fejezethez anyagot gyűjt. Utóbb 96 százalékra értékelte a feladatteljesítését. Szervezője volt a Magyar Történelmi Társulat és a TTI Rákosi 60. születésnapjára rendezett közös ünnepségének, és szerzője volt a Rákosi Mátyás és a magyar történettudomány című 1952-es tisztelgő tanulmánynak (amely Molnár Erik, a TTI igazgatójának neve alatt jelent meg). Vörös nyakkendőt kötött, és a fellelt dokumentumok szerint ő jegyezte a legtöbb békekölcsönt a TTI-ben: 4000 Ft-ot (kétszer annyit, mint a harmadik legtöbbet fizető), amikor osztályvezetői fizetése 1990 Ft-ot tett ki (a havi átlagkereset 700 forint volt akkoriban).
Hanák a Rákosi-rendszerbeli sötét szerepével a Ragaszkodás az utópiához című 1993-as visszaemlékezésében igyekezett elszámolni, ha nem is sikerült ez neki 100 százalékosan. Mert ahogy Deák István, a Columbia Egyetem professzora megjegyezte: „nem ismerte fel, hogy nemcsak idealizmus és a fasiszta reakciótól való félelem vezette őket, hanem a kiváltságok ígérete és a hatalomvágy is”. Hanák 1949-ben lakást kapott a II. kerületi Garas utcában (ahová feleségével, Hanák Katalinnal költözött), 1956-ban pedig azon kevesek között listázták az egyetemen, akik jogosultak a pártprivilégiumnak számító kezelésre a Kútvölgyi Kórházban.
És az önbírálatot nem a rendszerváltás után kezdte. 1953-tól egyike lett a változást akaró történészeknek. Részt vett a 1956-os forradalomban, az Akadémiai utcai pártközpontba tartó egyetemi küldöttség tagjaként október 25-én lábon lőtték abban a lövöldözésben, amelyben az ELTE Történettudományi Karának dékánja, I. Tóth Zoltán életét is vesztette.
1956-os szerepe miatt eltávolították az ELTE-ről, ami óriási csapás volt számára, mert legjobban tanítani szeretett, egy kórteremben is képes volt előadást rögtönözni a többi betegnek, mondjuk egyik kedvencéről, Adyról. Csak 1980-ban térhetett vissza az egyetemre, az újonnan alapított Művelődéstörténeti Tanszékre. Bár több mint két évtizedre eltiltották az egyetemi oktatástól, hogy „ne rontsa meg” kritikus szellemével a magyar hallgatókat, 1971-ben a Columbia, illetve a Yale, 1976-ban pedig a Rutgers University vendégprofesszoraként taníthatott az USA-ban. Ötvenéves éves elmúlt már, amikor egy éven át angol leckéket vett, hogy felkészüljön az amerikai oktatásra.
1956 utáni évei arról szóltak, hogy az identitás- és szakmai válságból újjáépítse magát. Egyik kedvenc könyvéből, Thomas Mann József és testvérei című regényéből azt a tanulságot vonta le, hogy csak az juthat magasra, aki megjárta a kút fenekét. Pár év belső száműzetés után az 1960-as kiegyezésvitával tért vissza a frontvonalba, pozitívan értékelte újra az 1867-es kiegyezést, „reális kompromisszumnak" tekintve azt. Ezzel Hanák jelentősen hozzájárult a Rákosi-rendszer „függetlenségi harcos” történetszemléletének bukásához, amely 1956 után kényelmetlenné vált a rendszernek, míg a „bölcs” Deák Ferencet a „kiegyező” Kádár János előképeként használhatta a szimbolikus politika.
A kiegyezésvita tehát legalább annyira politikai, mint amennyire tudományos vita volt, és mivel a kompromisszumot felértékelő hanáki álláspont szolgálta a Kádár-rendszer legitimációját, nem volt kérdés, hogy vitapartnere, a kossuthiánus Szabad György nem győzhet. A két történészlegenda viszonya így el is mérgesedett, noha 1953 és 1956 között még közös kurzust is tartottak az egyetemen A magyar nép története, 1849–1917 címmel, és Hanák lelkesen támogatta a fiatalabb Szabad előléptetését az ELTE egyik kari tanácsi ülésén, 1956 elején.
Hanák az 1970-es években hozzákezdett egy kiegyezés-monográfiához, de a torzóban maradt mű csak posztumusz jelent meg, Somogyi Éva gondozásában (1867 – európai térben és időben, 2001). Igazi műfaja a tanulmány volt, nem a monográfia. Pályatársai visszaemlékezései szerint azért, mert türelmetlen volt, és túl sok minden izgatta ahhoz, hogy sokáig elmélyedjen egy témában. Heller Ágnes azt írta, Hanák volt a legkíváncsibb ember, akit ismert (bár a jóbarát és bridzspartner, Kornai János szerint Hanák sokszor csak azért volt kíváncsi mások véleményére, hogy elmondhassa a sajátját). Túlzott kíváncsisága és nyughatatlansága okozta, hogy gyakran túlvállalta magát: az 1960-as évek végén egyszerre volt szerződése egy Tisza István-életrajzra, egy első világháború-történetre és egy, az 1905–1906-os politikai válságról szóló monográfiára, de egyik könyvet se írta meg.
Monográfiák helyett Hanák – Gerő András szavaival – „kis míves darabokat” alkotott. És valóban művész volt, nem iparos, aki történészként törekedett a szépirodalmi nívóra, nagy kedvvel halmozta a jelzőket és a metaforákat. Jobban élvezte az esszéisztikus fejtegetéseket, mint a levéltári iratcsomók bogarászását.
Emiatt egyes szellemes, okos, de alátámasztatlan tézisein – mint a dualizmus kor „kettős társadalmáról” szólón – mára túllépett a történettudomány.
Feledtetve dogmatikus, pártos pályakezdését, az 1960-as évektől új utakat járt: a „hatalomcentrikus” helyett az „emberközpontú történetírás” képviselője lett, a nyugatnémet Historische Sozialwissenschaft magyar megfelelőjeként ötvözte a politika- és a társadalomtörténetet (utóbb meg is hívták vendégkutatónak az irányzat központjába, Bielefeldbe). A Népi levelek az első világháború korából című 1973-as tanulmánya az egyik első hazai példa a mentalitástörténet-írásra, az 1980-as években pedig itthon úttörőként fogott az „új kultúrtörténetírás” művelésébe. Megelőző kutatási eredményeit a Magyarország a Monarchiában című 1975-ös kötetében és a Magyarország története című „tízkötetes” sorozat hetedik kötetében (1890–1918) foglalta össze. Utóbbiba írt fejezetei akadémiai doktori címet értek. De az MTA levelező tagja csak 1990-ben, rendes tagja pedig 1995-ben lehetett. A Kádár-rendszerben karrierjét nemcsak 1956-os múltja és átváltozása – ami miatt az MSZMP-ben, amelynek már nem lett tagja, árulóként tekintettek rá –, de az is akadályozta, hogy 1979-ben Szabó Miklóst helyettesítve előadást vállalt a demokratikus ellenzék „repülő egyetemén”, ahol viccelődve üdvözölte az állambiztonság felismert emberét.
Nemzetközi karrierje szintén a kiegyezés értékeléséhez kapcsolódott: az USA-ban először az 1966-os bloomingtoni Monarchia-konferencián adott elő, utána szerzője és magyarországi kapcsolattartója lett az Austrian History Yearbooknak. Az Osztrák-Magyar Monarchia történetének kutatójaként kiemelt szerepet játszott a magyar történetírás 1948-49-ben megszakadt nyugati kapcsolatainak újjáépítésében. Miképp Magyarország is a Monarchia részeként lehetett szereplője a nagyhatalmi politikának, úgy a magyar történetírás eredményei is a Habsburg-tanulmányok részeként számíthattak nemzetközi figyelemre. Mindez egybevágott az 1960-as évektől induló „Monarchia-divattal”, amelynek kulcsfigurája Carl E. Schorske, a Bécsi századvég című trendformáló kötet szerzője volt. Schorske Hanákra hatott leginkább Magyarországon. Hanák princetoni ösztöndíjasként interjút is készített vele, vendégeskedett nála, és A Kert és a Műhely címmel 1988-ban megjelentette a maga „schorskeiánus” tanulmánykötetét, olyan témákkal, mint modernizáció, elidegenedés, zsenialitás, halál. Schorske írt előszót a könyv 1998-as amerikai kiadásához, jelezve ezzel Hanák nemzetközi jelentőségét. Méltatása szerint egy megosztott, hidegháborús világban hidat képezett a magyar és a nyugati történettudomány között, és Magyarország történetét transznacionális perspektívába helyezte.
A károsnak tartott nacionalizmus elleni küzdelem volt Hanák „legtémább témája”. Annak tudatosítása, hogy nincs „Magyar Glóbusz”, és hogy csak a reális történelmi tudat hozhat békét a Duna-medencébe. „Mi, sajnos nem tudunk veszteni és nem tudunk nyerni” – nyilatkozta 1992-ben. De bízott benne, hogy ezen változtathat a Közép-európai Egyetem (CEU). Ennek Történelem Tanszékét 1992-93-ra szervezte meg Soros György felkérésére élete főműveként a már nyugdíjaskorú, de még mindig vibráló és impulzív Hanák.
„Sok igazságtalanság történt, én is tisztában vagyok vele. De az igazságtalanságot sem ellen-igazságtalanságokkal tudjuk kiküszöbölni, hanem valamilyen nagyon lassú, türelmes, kölcsönös megértéssel. Ennek a szolgálatában áll ez az egyetem, és különösen az a Történelmi Tanszék, amelyet most már ötödik éve vezetek. És azt gondolom, hogy ez legalább olyan hazafias, vagy még hazafiasabb tett, mint a sérelmeket egymásnak fölhánytorgatni, a nemzeti meg nem értést, gyűlölködést, bosszúállást szítani. (…) És ha egy évben csak öt románt tudok meggyőzni, és néhány magyart, akkor egy nagyon picikét már hozzájárultunk ehhez” – vallott a Fekete Doboz egyik, OSA-ban megtekinthető felvételén.
Ez volt hát Hanák bűne, ami miatt halála után több mint húsz évvel őt is listázták a Figyelő 2018-as „Soros-zsoldosokat” bemutató, „leleplező” cikkében. Az ostoba cikken talán még gúnyolódott is volna a rókamosolyáról (de pulykamérgéről is) híres Hanák, de a lex CEU miatt biztos az asztalra csapta volna a nála lévő mappát.
1997-es halála után a CEU azzal emlékezett Hanák Péterre, hogy előadótermet neveztek el róla, ahol kifüggesztették a fotóját. Amikor a CEU-t költözésre ítélték, a pakolás közben véletlenül – vagy sorsszerűen? – összetört a kép.
(A szerző Hanák Péter életrajzán dolgozik. Kéri, hogy akinek emléke van a történészről és szívesen mesélne róla, írjon a [email protected] címre.)
