„A kosárlabda volt a mindenem, heti négy-öt edzésen vettem részt, a hétvégén bajnoki mérkőzés volt a programom, az iskola másodlagos volt számomra – mondta Simon az RTL német televízióban a róla készült kisfilmben. – A kosárlabda volt a mindenem, ez a mai napig így van. A Los Angeles Lakers a kedvenc csapatom, arról álmodoztam, hogy egyszer én is ott fogok játszani (a Lakers az észak-amerikai profi kosárlabda-bajnokság, az NBA legsikeresebb csapata a Boston Celtics mellett, 17 bajnoki elsőséggel – a szerk.).
A profi karrierről szőtt álom azonban 2014. március 6-án szertefoszlott: az akkor 13 éves Simon agyvérzést kapott.
„Ugróköteleztünk az edzésen, ez volt az egyik rendszeres feladat bemelegítésnél, egyik pillanatról a másikra elkezdett fájni a fejem, olyan fájdalmaim voltak, mint korábban soha, belülről hatalmas nyomást éreztem, kívülről pedig mintha kalapáccsal ütötték volna a fejem.”
„Felhívtak az iskolából, azonnal elindultam a kórházba, egyszerre értem oda a mentőautóval – emlékezett Barbara Arnold, Simon édesanyja. – A CT-felvételen erős vérzés látszott Simon jobb agyféltekéjében. Azonnal meg kellett műteni, a gyermekklinika azonban, ahova bevitték, nem rendelkezett ehhez a beavatkozáshoz megfelelő eszközökkel. Átszállították egy erre alkalmas kórházba, közben értékes időt veszítettünk. Utólag tudtam meg, hogy pár percen múlt Simon élete. Több mint öt órán át műtötték a fiam, azt ígérték nekem, hogy rendszeresen tájékoztatnak az állapotáról, az első négy órában mindig azt az információt kaptam, hogy mindent megtesznek a megmentéséért, de ennél többet nem tudnak mondani. Öt óra elteltével azt mondta az orvos, hogy a műtétnek vége, van rá esély, hogy Simon életben marad, de biztosat csak napok, vagy lehet, hetek múlva fogunk tudni.”
Simont mesterségesen tartották altatásban, a bal tüdejének működése összeomlott. Senki sem tudta, érzékel-e valamit a környezetéből.
Simon otthon érezte magát
„Az első napokban nem is mentem haza a kórházból, ott ültem Simon ágyánál, és folyamatosan beszéltem hozzá – idézte fel ezeket a napokat az édesanya. – Nem tudtam, hall-e engem, de megnyugtatott, hogy beszéltem hozzá. Egyik nap, amikor nagyon el voltam keseredve, azt ígértem neki, ha innen kikerül, akkor valahogy megoldjuk, hogy eljusson kedvenc csapata, a Los Angeles Lakers egyik mérkőzésére.”
Simon nem érzett sem fájdalmat, sem félelmet, három hét után ébredt fel a kómából. Jól látott, önállóan lélegzett, de nem fogta fel, min ment keresztül, és hogy hajszálon múlt az élete.
„Nem értettem, mi történik körülöttem, jól éreztem magam, amíg kómában voltam, olyan érzésem volt, mintha otthon lennék, hiszen mindig beszélt hozzám valaki, azt nem értettem, miért biztatnak olyan sokszor, amikor nincs semmi gond, minden szót hallottam és értettem, amit nekem mondtak.”
A kórházban kellett újra megtanulnia önállóan mozogni, lábra állni viszont nem tudott, ezért eleinte kerekesszékben közlekedett.
Az agyvérzése után egy hónappal, április 5-én volt a 14. születésnapja, erre a napra hazaengedték a kórházból. A kerekesszékben ülő Simon ezen a napon tudta először egy kicsit fölemelni a bal lábát, amit édesanyja videókamerával is megörökített. Beszélni viszont még nem tudott.
„Ez nagyon zavart, értettem, amit mondtak nekem, de nem tudtam válaszolni, megpróbáltam leírni, amit mondani szeretnék, de a kézírásom olvashatatlan volt, sokszor félreértették, amit írtam. Különösen frusztráló volt számomra, hogy nem tudtam édesanyámat emlékeztetni az ígéretére a Lakers-meccsről. Ez volt a legnagyobb motiváció, azért akartam meggyógyulni, hogy eljussak Los Angelesbe, ez a cél lebegett a szemem előtt, ennek eléréséért dolgoztam minden nap. Április végén elkezdődött a rehabilitációs kezelésem, ekkor szembesültem azzal, hogy szinte semmit sem tudok. Nem tudtam járni, a bal oldalamat képtelen voltam mozgatni, a beszédem érthetetlen volt.”
Állj fel és menj ki!
Május végén csoda történt: Simont egy napra hazaengedték a rehabilitációs klinikáról. „Ültem a kerekesszékemben, az öcsém volt még ott a szobában, szóltam neki, hogy nagyon kell pisilnem, amire azt válaszolta, hogy akkor álljak fel a székemből és menjek ki a WC-re. Én pedig fölálltam és kimentem. Nem értem, miért nem próbáltam meg korábban felállni. A bal lábamat csak húztam magam után, de végre megint jártam. Kimentem a kertbe, óriási érzés volt és nagyon sok erőt adott a további kezelésekhez. Azt mondtam magamnak, ilyen előrelépés után három hónap és vége a rehabilitációnak, ennek érdekében mindennap száz százalékot nyújtottam. Letelt az idő, de nem engedtek haza. Nem baj, adtam magamnak újabb három hónapot, megint számoltam a napokat, mindig a maximumra törekedtem, de még mindig nem engedtek ki. Azt mondtam, rendben, adok magamnak még három hónapot, de utána muszáj hazakerülnöm, nincs több halasztás. És kilenc hónap után tényleg kiengedtek.”
Egy évvel az agyvérzése után teljesült Simon álma, a barátjával és az ő édesanyjával elutazhatott Los Angelesbe. Két mérkőzését is megnézhette a helyszínen kedvenc csapatának. „Ez olyan élmény volt, amitől a mai napig libabőrös leszek, ha erre gondolok.”
Bár a bal kezét továbbra sem tudta mozgatni, Simon a hazatérés után elkezdett megint kosárlabdázni, aminek következtében idővel egyre jobban tudta mozgatni a bal oldalát is, kivéve az alkarját és a kezét.
„Megtanultam egy kézzel öltözködni, teríteni, elfogadtam, hogy a bal kezem nem tudom használni. Tinédzser koromban volt olyan időszak, amikor le akartam vágatni, azt mondtam, ha már nem tudok vele semmit sem kezdeni, ne legyen útban, ne lógjon itt rajtam, de szerencsére ez nem történt meg.”
2019-ben új ortézis jelent meg a német piacon, Simon az elsők között próbálhatta ki. Ez egy olyan szerkezet, ami erős elektromos jeleket küld, ezek hatására a legkisebb működőképes izomszövet hatékonyságát is az ezerszeresére lehet növelni. Simonnak naponta több órát kellett gyakorolnia az ortézissel, hogy megtanulja részben használni a bal kezét. Különösen a finom mozdulatok elsajátítása tartott nagyon sokáig. Az ortézis azoknál működik, akiknél az agy üzeneteit még képesek fogadni a nem működő végtag épen maradt szövetei.
„Elég hamar megtanultam a playstationnél a konzolt tartani a bal kezemben, hiába mondták nekem, hogy vannak ennél fontosabb dolgok is, nekem ez volt a lényeges, hogy le tudjam győzni az öcsémet. Az igazi áttörés azonban az volt, amikor több hónap után úgy vettem ki a tojást a tartójából, hogy az nem tört össze, mert nem szorítottam túl erősen és nem is ejtettem le, nem gondoltam volna, hogy erre még valaha képes leszek.”
Simon idén 21 évesen leérettségizett, az új célja pedig a jogosítvány megszerzése. A végeredmény nem kérdéses.
