Budai Gyula fideszes országgyűlési képviselőt annyira kiborította, hogy ellenzéki politikusok a magyar csapatnak képesek drukkolni az olimpián, hogy azonnal dühöngenie kellett egy bejegyzést hivatalos Facebook-oldalán, amelyet ezzel a habosítással zárt le: „Na, elmentek a p.csába!”
Remélhetően senki sem akarja ennek ürügyén végigcsámcsogni az utóbbi két évtized hasonló példáit a gyurcsányi „elkúrtuk”-tól Deutsch Tamás osztályfőnöki intőt érő mondatain, Simicska O1G-jén, Hadházy parlamenti feliratán át a médiahátországban küzdő Bayer Zsoltból felböffenő jelzőkig.
Már csak azért se lenne értelme, mert az efféle szélsőségesen vulgáris durranások ugyan jelen vannak, de azért egyelőre elenyésző számban. Sokszor teljesen privát, folyosói elszólások. Ráadásul egy olyan tágabb nyelvi-kulturális közegben, amely bizonyos keretek között legitimálta a trágár szavak, kifejezések használatát. A jelenség érdekessége valójában az, hogy miért érezzük a valóságosnál sokkal gyakoribbnak a trágár megnyilatkozásokat a hazai politikában.
Ezernyi formában. Folyamatosan a politikai ellenfél megalázásának lehetünk tanúi. Ha megszólal, nem néznek rá, gúnyosan vigyorogva hallgatják, kérdéseire, megjegyzéseire érdemben nem reagálnak, jobb esetben emlékeztetik, hogy mukkanni se lenne joga, mert a politikai közössége valamikor ezt meg azt csinálta. Amire a reakció, hogy a felszólalásban dübörögni kezdenek a lekezelő élcek és a kemény minősítések, erre aztán már jönnek hasonló válaszok is, majd eljutunk a haza- és nemzetárulózásig, komcsizásig, nácizásig.
Budai Gyula bejegyzésének „irodalmi” része is sokkal vulgárisabb, mint trágár lezárása. Lényegében kirekeszt ellenzéki politikusokat és általuk képviselt társadalmi csoportokat a nemzetből: aki nem akart hazai rendezésű olimpiát, tucatnyi stadiont, ne merészeljen úgy tenni, mintha a nemzetnek drukkolna. A hatalom tudja, hogy lelke mélyén nem drukkol neki, és nincs is joga hozzá. Az emberek összetartozását jelképező olimpiai játékok alatt is megosztani egy országot – kell ennél alávalóbb trágárság?
A tudományos vizsgálatok is tágabban, a modortalanság jelensége felől közelítik meg a politikai kommunikáció durvább formáit. A kutatások eredményeiről és új aspektusok kijelöléséről készített izgalmas tanulmányt Szabó Gabriella és Farkas Xénia, amely Libernyákok és O1G. Modortalanság a politikai kommunikációban címmel idén jelent meg a Politikatudományi Szemle XXX/1. számában. A szerzők abból indulnak ki, hogy ugyan a téma normasértésre épülő tárgyalása fontos megállapításokat hozott, de több mozzanatot homályban hagy.
Alapvetése, hogy a modortalanság a létező társadalmi-kommunikációs, morális-diszkurzív normák, leegyszerűsítve, a tisztelet megsértése a másik fél ignorálása, bántása, kirekesztése, megalázása céljából, ami a politikában gyakran támadó jellegű. Itt hagyományosan két pillérre épül a normatív alapok meghatározása: az udvariasságelméletre és a közügyek demokratikus intézését, a politikai viselkedést észszerűen szabályozni kívánó deliberációra. „Előbbi a közösségben általánosan elismert udvariassági normákat kéri számon a politikán is, a másik a politikára specifikusan kidolgozott deliberatív elvekből indul ki” – olvashatjuk a tanulmányban.
Az udvariasságelméleti tradíció az ideális politikai érintkezés alapfeltételét egymás külvilág számára mutatott, publikus önképének elfogadásában látja. Ennek megfelelően az alábbi eseteket tekinti normaszegésnek: Szándékolt, a szélesebb nyilvánosságnak szánt udvariatlanságok, melyek célja figyelemfelhívás, vita generálása, antipátia kifejezése. A sértő fél elfogadja a normaszegést, de nem kér bocsánatot, mert tettének magyarázata lesz igazi politikai üzenete. (A szerzők egyik vonatkozó példája, amikor Hadházy Ákos „szánalmas balfaszoknak” nevezte az ellenzéki oldal képviselőit – a közösség felrázása céljából.) Ezzel rokon az a nem nyilvánosságnak szánt modortalanság, amelyre valahogy mégis fény derül, és általában bocsánatkérés követi.
A harmadik jellegzetes normasértés egy eredetileg szűkebb közösségnek szánt közlés saját kontextusából kiragadott nyilvánosságra hozatala, aminek jellegzetes példája az őszödi beszéd körül támadt botrány. Végül, ide tartoznak azok a – magyar politikában igen gyakori – esetek, amikor normasértést emlegetnek fel, ám ezt a vádolt fél elutasítja.
A deliberatív elvek felől közelítve minden normasértés, minden, ami hátráltatja, veszélyezteti a polgár közéleti jogainak kiteljesítését, egy demokratikus, igazságos és méltányos társadalmiság kialakulását – normasértés. Ennek a modortalanságnak jellegzetes helyzete egy társadalmi csoport támadása, vagy ha egyéneket csoporthovatartozásuk miatt vesznek célba. A jelenlegi magyar politikai élet sajnos mindkettőre bőven szolgáltat példát a migránsok elleni támadásoktól az LMBT-közösségek és a balliberális ellenzék megbélyegzéséig.
Szabó Gabriella és Farkas Xénia mindezzel együtt nem érzi kielégítőnek a modortalanság normasértések felőli megközelítését a politikai kommunikáció vizsgálatánál. Egyrészt egyre elfogadottabb a durvaság a közéleti megnyilatkozásokban, a leírt normáknak nincs visszatartó ereje. A második probléma, hogy ki és milyen alapon határozza meg a normákat, megsértésüket és a szankciókat, mennyire egyértelmű a mögöttük húzódó kontextus, a szándékosság, az érzelmi állapot. Nem igazolódik továbbá, hogy a modortalanság feltétlenül agressziót szül, csökkenti a bizalmat elkövetője iránt.
Ezért a szerzők új kutatási utakat javasolnak, amelyeken keresztül az egyes esetek sajátossága is plasztikusabban megragadható. Úgy vélik, „Magyarországon a közéleti-politikai diskurzusokban olyan szabály- és szokásrend alakult ki, amelyik engedi az arcfenyegető megszólalásokat és a kirekesztő beszédmódot. Más szóval: elképzelhető egy olyan kommunikációs konstelláció, amely bár normává nem emeli, de nem bünteti, hanem elnézi a modortalanság jó néhány esetét. Ha felszólalás történik ellene, az többnyire politikai alapon szerveződik.” Ezért a vizsgálatoknál figyelembe kell venni többek között pszichológiai mozzanatokat is. Hiszen a modortalanságot sokszor érzelmi felindultság szüli, ilyenkor elkövetője számára elsősorban feszültségoldás.
Szabó és Farkas ezt látja a dühödt online bejegyzések döntő többsége mögött is. Ugyanakkor a modortalanság megnyilvánulhat szándékos, tudatosan kialakított viselkedésmódként, azaz stratégiai eszköz lehet új hallgatóság megszólítására, figyelem felkeltésére, szavazóbázis szélesítésére, jól alkalmazható negatív kampányoknál, karaktergyilkosságoknál. Ennek feltárása is sajátos elemzési módszert igényel. A közelítésmód ráadásul sokat elárulhat a médiát jellemző modortalanságokról, illetve a trollkodás jelenségéről is. Végül a nyelvészet is gyümölcsöző szempontrendszert kínálhat, ha abból indulunk ki, hogy a modortalanság „érzelmekkel telített, konfliktusorientált nyelvi gyakorlat”, amely hasonló reakciókat eredményez. Így olyan kommunikációs terek alakulnak ki, amelyeket verbális agresszió jellemez, és kiválóan alkalmasak olyan politikai elnevezések elterjesztésére, mint például a „libernyák”. A határvonal pedig nem a benne részt vevő politikai felek, hanem az ezt a formát elfogadók és elutasítók között keletkezik. Utóbbiakat egy ilyen közeg akár el is idegenítheti a politikától, ami hasznos lehet egyes közéleti erők számára.
Győri Gábor, a Policy Solutions vezető elemzője úgy véli, hogy a politikai kommunikáció erősödő közönségessége nem választható el attól, hogy a mai társadalmi életben általában is agresszívebbé vált a kommunikáció hangneme: „Az emberek mind jobban polarizálódnak ideológiailag, buborékokba szorulnak, ahol önmagukat és egymást hergelik. Ez szoros kölcsönhatásban kapcsolódik össze a szolgáltatói és közösségi médiában, a hírterjesztésben erősödő polarizációval. Az újságok, hírportálok szalagcímeit úgy kell megfogalmazni és megjeleníteni, hogy hergeljék a hangulatot, a neten is mind durvább nyelv kell a kattintások eléréséhez. Divat lett egymás kigúnyolása, megalázása, amit sokan egyszerű tréfálkozásnak vélnek.”
A szakértő szerint erősen egyénre szabott, hogyan tud valaki elhelyezkedni, érvényesülni a mai politikai élet kommunikációs közegében. „Kétségtelen, hogy mind kedvezőbb tér nyílik a populista attitűd számára. Olyan profán nyelvezet használatára, amely azt sugallja, hogy a politikus a nép embere. Ennek ugyan ki lehet elemezni az eszközeit, stratégiáit, de nem mindenkihez illik, nem mindenki tudja hitelesen előadni. Még akkor sem, ha otthon ilyen stílusban beszél, káromkodik, használ trágár szavakat. Ha belé nevelődött, hogy a nyilvánosság más, választékosabb nyelvet követel, nehezen fog tudni átállni. A brit politikusoknak közismerten sok problémája fakad ebből, a legtöbben elit intézményekből kerülnek ki, és sok gyakorlást igényel, amíg megtalálják a közös hangot a választókkal.”
„Kádár Jánosnál teljesen autentikus volt a népi nyelv, belülről fakadt. Orbán Viktor is hitelesen szólal meg ezen a hangon, bár szeret manipulálni is a profán, ízes fordulatokkal. De Karácsony Gergely számára például sosem lesz járható ez az út, hiszen az ő attitűdje éppen a visszafogottság, a kulturáltság, aminek még mindig széles tábora van – magyarázza Győri Gábor. – Bajnai Gordonnak se ment a populizmus, hiába próbálkozott »szobordöntéssel«, nem jött be. Medgyessy Péter sem lett volna sikeres vele. De a nyelvezet hatásossága konkrét politikai helyzetektől, szerepektől is függ. Bajnai ugyanazzal a visszafogott, tárgyszerű nyelvezettel, amely megnehezítette a kampányát Orbánnal szemben, hiteles tudott lenni miniszterelnöki szerepben. Gyurcsány stílusa fordítva, kampányhelyzetben erős, sikeres, de kormányfői státuszban kiszámíthatatlanságot sugall.”
A szakértő igyekszik hideg fejjel értékelni a mai politikai kommunikáció durvaságát: „Időről időre jelentkeznek ilyen korszakok a történelemben. Mit mondhatnánk például az 1930-as évek nyelvezetéről, ha a századfordulóéhoz hasonlítjuk? És mindkettő világháborúba torkollt. Aztán a múlt század második felében jött a megbékélés kommunikációja. Nem vezetett háborúhoz, és reméljük, a mai kor agresszívebb hangütése sem fog.”
