A Balaton-parton töltöttem pár napot ezen a nyáron, amiben a kalandos múltba utazás volt igazán érdekes, miután úgy alakult, hogy a Füred és Székesfehérvár közötti szakaszt vonattal tettem meg. Nem idegen nekem a vonatozás, a gyerekkoromat két vasútállomás szomszédságában töltöttem: a Szalajka-völgybe vezető erdei kis vonat gépállomása mellett voltak az erdészeti szolgálati lakások, ahová születtem, később meg a falu „nagy állomása”, annak is a treppje lett játszóterem.
A szurokkal kezelt talpfák illata olyan volt, mint városi gyereknek az olvadó aszfalt édes füstössége, a sínek közti göröngyös köveken a szőlődombokig végigmenni pedig ahhoz hasonlatos, ahogy aratás után a szúrós búzaszárakkal övezett tarlón egyensúlyoz az alföldi gyerek. Utaztam gőzössel, „kis Piroskával”, ismerem a kalauzok cigarettától sárgálló ujjait, a kalauznők nejlonharisnyával feszesebbé tett térdkalácsait. Az állomásfőnök lánya volt az egyik barátnőm, a pályamester két fiával és a jegypénztáros öccsével ugyanabba a galeriba tartoztunk.
Hanem a balatoni vonatozások!
Gyermekkorom édes mannája volt elutazni Szántódra, vagy Lellére, szolgálati üdülőbe. Már a csomagolás is tele volt izgalmakkal, kopottas bőröndjeink helyett szebbeket kértünk rokonoktól, barátoktól, ha futott rá, kaptunk új fürdőruhát a kinőtt helyett, ha nem, kicsit feszengve, de használtuk a régit. Úszógumi hármunknak jutott egy, így aztán hamar megtanultunk anélkül tempózni a tóban, nehogy a parton kelljen várakozni, amíg a másik odabent kilubickolja magát. Vonattal eljutni a célállomásig kalandként melegítette be a boldog napokat.
A falusi gyerek „extra” ajándékának számított, hogy a Keleti pályaudvartól metróval kellett átmenni a Déliig, benne az izgalmas mozgólépcsővel, amely mint valami akadálypálya tornyosult a más terephez szokott gyereklábak előtt. Hogy az automata beveszi-e a jegyet, vagy nem, netán ránk csukódik a kapu félúton, már-már túlélőtáboros kihívásnak felelt meg. Aztán a lázas keresgélés a megfelelő peron után, a kalauzt háromszor is megkérdeztük, jó vagonba szállunk-e, nehogy lekapcsolják a fülkénket valahol félúton. Kihajolni a félig leeresztett ablakon, miközben arcunkba csap a mozdony füstjéből egy-két apró szénszemcse, előrenyújtani jobb vagy bal kezet, hogy ujjaink között száguldjon át a szél, mintha az ország másik felében még a szélnek is másfajta susogása, másféle tapintása lenne. Az első boldog ujjongás, amikor előbukkant a tó csücske, aztán szélesedett egyre nagyobbra ez a szemünkben hatalmas tenger. Nézni a már nyaralókat, a tóban tempózó, barnára sült apukákat, a mellettük visongó gyerekeket, a parton kötögető vagy keresztrejtvényt fejtő anyukákat felért a legjobb mozifilmmel, amit nagybátyánk a kultúrházi moziban hétvégente vetített.
Sosem lesz már ez az izgalom. De ahogy kihajoltam most a fülkéből, és láttam elsuhanni ugyanúgy a nyárfákat, halas bódékat, vízibicikliket, strandokat és mólókat, sajnáltam, hogy az út alig egy óra, és nem tart tovább.