Ska, funk, hardcore és még megannyi kategóriába sorolták már a zenéjüket. Minek neveznék a stílusukat?
Julie Roman: Nem tudunk egy konkrét címkét ráilleszteni. Szinte évről évre változik a zenénk stílusa, amely majdhogynem hangulatfüggő. De éppen ez a banda lényege: a Wombóban leginkább örömzenélünk. Ezért is épülnek a lemezeink feldolgozásokra, ahelyett hogy saját számokat írnánk. Szinte mindegyikünk játszik más bandában is, így a komponálás vágyát inkább azokban éljük ki.
Mindannyian professzionális zenészek, vagy van, aki csak hobbiból kezdett zenélni?
J. R.: Ez nagyon vegyes. Sokan vannak köztünk, akik csak a zenélésből élnek meg, de az egyik trombitásunk például zene-, a basszusgitárosunk pedig matektanár.
Nagyjából 20 éve létezik a banda, ennyi idő után hányan maradtak az eredeti felállásból?
Manuel Lagorce: Csak hárman.
Az együttes eredeti neve egy komplett nyelvtörővel is felér. Miért változtatták meg?
J. R.: Ez a magyar közönség érdeme. Annak ellenére, hogy a magyarok voltak az egyetlenek, akik helyesen tudták kiejteni, hogy „Wombolombakéhé”, a koncerteken mindig csak ezt kiabálták: „Wombo! Wombo!” Úgyhogy úgy döntöttünk, rövidítünk a nevünkön, így sokkal megjegyezhetőbb és ütősebben is hangzik. A névváltoztatással egy időben a felálláson is változtatunk, azelőtt például két dobosunk volt, most már csak Numa maradt.
2012 óta állandó vendégei az Ördögkatlannak. Léptek már fel azelőtt is Magyarországon?
M. L.: Igen, először 2009-ben jöttünk ide, akkor a Pécsi Egyetemi Napokon léptünk fel. Két évvel később a Veszprémi Utcazene Fesztiválon is felléptünk.
Hogy lyukadtak ki először az országban?
M. L.: Pécsre egy francia barátunk hívott el minket fellépni, ő már 15 éve itt él. Később pedig ő lett a magyarországi koncertmenedzserünk, az Ördögkatlanra is ő szervezett be minket.
Az említett három fesztiválon kívül megfordultak más magyar fesztiválokon is?
M. L.: Nem, csak ezen a hárman voltunk eddig.
Szeretnének?
J. R.: Persze. Biztos nagyon klassz lenne fellépni a Szigeten is, de a szívünk csücske akkor is az Ördögkatlan maradna. Rengeteg helyen megfordulunk, Spanyolországban, Németországban, otthon Franciaországban, de Afrikában is jártunk már. Ám az összes eddigi fesztivál közül, ahol felléptünk, mégis az Ördögkatlan marad a kedvencünk. Ez egy igazi szerelmi történet a banda és a fesztivál közt. Ide visszajönni olyan, mintha az ember végre hazaérne. Nagyon szeretjük az itteni családias légkört és az embereket, az itt levő energiát. Rengeteg barátot szereztünk itt, és sokakkal tartjuk a kapcsolatot év közben is.
Ilyen barátok a világzenét játszó Besh o droM tagjai is?
M. L.: Őket már otthonról is hallgattuk. Nagyon szeretjük, amit csinálnak, és már akkor éreztük, hogy szeretnénk velük közösen zenélni. Végül körülbelül négy évvel ezelőtt az Ördögkatlanon ismertük meg egymást élőben. Idén is zenélünk együtt velük, ami nagyon megtisztelő.
Az idei menetrendjük a fesztiválon húzósra sikerült, szinte minden nap fellépnek valamelyik helyszínen. Emellett meghallgatják mások koncertjeit, megnéznek színházi előadást, esetleg kiállítást?
M. L.: Természetesen. Amint ideértünk kedd este, már mentünk is Qualitons-koncertre. Most a Hakumbát szeretnénk meghallgatni, és a Passo fellépését sem szeretnénk kihagyni.
Turistáskodnak is kicsit az országban?
J. R.: Sajnos a turnénk miatt erre nem lesz időnk, pedig nagyon szívesen megtennénk. Itt van például mellettünk a Nagyharsányi-hegy is. Oda is nagyon szívesen elmennénk túrázni, meg amúgy is: milyen menő lenne a hegy tetején, a régi kőbányánál zenélni egyet?!
