Ahogy telik az idő a Pegasus-botrány kipattanása óta, úgy szaporodnak a kérdőjelek azzal kapcsolatban: rendben lévő-e, ahogyan az információ birtokosai adagolják a tényeket. Információbirtokosként kifejezetten a tényfeltárásban részt vevő magyar újságíró-konzorciumra gondolok (hogy az Orbán-kormányra mennyire lehet számítani egy magyarok sokaságát érintő lehallgatással kapcsolatban, amelyet egy kizárólag kormányok által megvásárolható szoftverrel hajtottak végre, az már kiderült). Az adatgazdák szerint 300 körüli magyar név van a lehallgatottak listáján, ebből eddig talán tízegynéhányat hallottunk. Feltételezem, hogy akik tudnak belőle csöpögtetni, azok ismerik mind a 300-at. Respektálva a munkájukat, és ismerve a sajtó működésének azt a logikáját, hogy egy ilyen típusú és súlyú sztorit sokáig a címlapokon lehet tartani, ha morzsánként adagolják, az a véleményem: egyáltalán nincs rendben, ami történik.
Vegyük az ügynökakták példáját: addig tudnak visszaélni velük, szelektíven nyilvánosságra hozva egy-egy karton tartalmát, amíg fennáll az információs aszimmetria, azaz amíg nincs teljes iratnyilvánosság. Nem gondolom, hogy a lehallgatottak listájának birtokosait bármiféle rossz szándék mozgatja, de amit tesznek, mégis helytelen. Az adat, amit ilyen módon kezelnek, nem az övék, akkor sem, ha ők bányászták ki. Elsősorban a 300 érintetté – nekik mindenképpen régesrég ismerniük kellene (ha ismerik, csak mi nem tudunk róla, az már egy lépés a helyes irányba). Másodlagosan pedig a miénk, vagyis a nyilvánosságé: erős érvek szólnak amellett, hogy közérdekből nyilvános adat, kiket hallgat(hat)tak le Magyarországon indokolatlanul, egyedül az állam számára elérhető eszközökkel.
A Pegasus-ügy tisztába tétele akkor kezdődik el, ha a 300-as lista vágatlanul nyilvánosságra kerül.