Alig múlt kilenc, a Hősök tere közelében parkoló buszokból tömegesen áramlanak a helyszínre a fehér pólókban a tüntetésre érkezők. Gépiesen mennek a tér szélén álló sátrakhoz, ahol átvehetik az ellátmányaként osztogatott palackozott ásványvizet, és a színes esernyőket. Mindkettő jól jöhet még a szakdolgozói kamara szombati gyűlésére: egyaránt ígértek zivatart és hőséget is.
Bár a résztvevőket a pedagógusoktól, a gyógyászati termék forgalmazókig számtalan szakma szervezete biztosította nyilatkozatban a szolidaritásáról, jelezve, hogy nem mehet ez így tovább, a téren egy érintetett sem találtunk, aki névvel merhette volna vállalni, hogy beszéljen azokról a körülményekről, ami kihozta őket a Hősök terére.
- Délutános műszak után, hajnal háromkor keltem, a kétéves fiamhoz átjött a szomszéd, hogy el tudjak jönni a rendezvényre – közli egy fiatal nő. Azt mondja: jelenleg öt helyen is dolgozik ahhoz, hogy megéljen. Abból csak az egyik az ápolói munka, amellett takarít, esetenként kisgyerekek vagy idősek felügyeletét is vállalja. Most meg éppen azért jött, mert a kollégái meggyőzték: csak magukra számíthatnak. "Muszáj kiállni és megmutatni, hogy létezünk!" - teszi hozzá. Arra a kérdésre, hogy valójában mit remél a mai rendezvénytől, előbb határozottan rávágja, azt, hogy orvosokéhoz hasonló módon emelik az ő béreiket is. Aztán maga elé suttogja: valószínűleg nem fog történni semmi.
A körötte álló kollégái egymás szavába vágva sorolják, hogy mennyi is az annyi. Hogy a kormány által januárra ígért 30 százalékos emeléssel is alig lesz a járandóságuk több 400 ezernél egy negyven éves munkaviszony után. Egy, magas határozott asszony szerint a nyugat-európai országokban az ápolók az orvosi bérek 60-70 százalékát kapják. Magyarországon a szolgálati törvénnyel együtt emelt orvosi fizetések alig 25-30 százalékát fogják kapni, úgy, hogy januárban emelni fogják a béreiket.
Egy orvosnő, aki Tolnából jött azt mondja – szégyellené, ha most nem lenne itt azokkal, akikkel együtt küzdött hosszú hónapokon át a covidos-betegek életéért. „A skafanderen sem volt rangjelzés – mondja mosolyogva – , a lényeg, hogy elegen legyünk ahhoz, hogy ott fönn is megértsék: jó szakemberek nélkül nincs normális ellátórendszer.” A kérdésre, hogy mi, vagy mennyi lenne az elég, széttárja a karját.
A színpadon már beszél Babonits Tamásné, a MESZK alelnöke, ő a rendezvény moderátora. Olvassa, ki mindenki támogatja őket: szinte valamennyi szakszervezetet fölsorol, kivéve egyet: a kormány által elismert ágazati reprezentatívokat, a Cser Ágnes vezette MSZ-EDDSZ-t. Ők nem is válaszoltak a meghívásra, de erről a színpadon nem esik szó. A tömegben viszont beszélik, hogy Cser Ágnes a rendezvény előtt levélben óva intette szervezete tagjait attól, hogy a MESZK szombati rendezvényére a Hősök terére menjenek. Vannak, akik a hallgatóságban inkább Sándor Máriát, a fekete pólós nővért hiányolják, mert úgy látják, hogy benne meg volt minden egy bérharcos küzdelemhez, sajnálják, hogy nem sikerült őt sem megóvni.
Babonitsné mögött fölsorakoznak a köztestület meghívását elfogadó társszakmai kamarák, és betegszervezetek képviselői. A kormányból, az ágazatot irányító főhatóságtól azonban nem jött senki az invitálásra. Ők csak levelet küldtek a távolból. Babonitsné olvassa fel a miniszterek üdvözlő leveleit. Az első Pintér Sándoré. Ő azt írta, hogy a részvételét, tekintettel a Belügyminisztérium hatáskörére, nem tartja indokoltnak. A tömeg erre a mondatra füttyül, kiabál. A folytatásban pedig arról biztosítja köztestület tagjait, hogy felelősségteljes munkájuk, áldozatkészségük ismert a kormány előtt. "Hazugság!" - ordítják erre a tömegből. „Elhunyt bajtársaik emléke előtt magam is fejet hajtok!” - zárul a miniszter üzenete. Ám ekkora a pfujolás, a fütty meg a duda szinte elnyomja az aláíró nevét beolvasó hangot.
A következő üzenet Kásler Miklós ágazatot felügyelő miniszteré. Ő azt kérte a kamara vezetőitől: tolmácsolják a tagjaiknak elismerését, hogy élethivatásukat teljesítve példát mutatnak a társadalomnak. Az érintettek kitartását tiszteletre méltónak nevezte, és biztosította őket, hogy változatlanul számít a véleményükre. Minderre odalentről éles füttyszó, majd hosszan tartó rigmussal követelik az egybegyűltek: "Mondjon le!" Egy ápolónő mellettem arról beszél, hogy a miniszter szégyellhetné magát, amiért pont a Semmelweis Nap előestéjén üzente azt nekik, hogy nem foglalkozik a bérigényükkel.
A nap tűz, a verejték csendben patakzik a színpad körül állók arcán. Odafönn arra utal a MESZK elnöke, hogy ismerős lehet ez az érzés a közelmúlt szkafanderben töltött hónapjaiból. Balogh Zoltán szerint azért kellett összegyűlniük a Hősök Terére, mert a kormány nem hallgatta meg az időben küldött jelzéseiket. Mint emlékeztetett, még ha válaszoltak is azokra egyáltalán, akkor is nemet mondtak. Az elnök úgy értékelte: a kormány arcul csapta őket a márciusban életbe lépett törvénnyel, az új egészségügyi szolgálati jogviszony bevezetésével.
Az orvosi kamara elnöke az ápolás fontosságáról beszélt. Őt egy megafonos férfi olykor-olykor félbeszakítja arról érdeklődve, hogy a betegek mellett az orvosok mikor fognak kiállni? Kincses Gyula beszéde közben ígéri, hogy a rendezvény után szívesen beszél a kérdezővel. Azzal folytatta, hogy valakinek a beteg ágyában a párnákat is meg kell igazítania. Egy nő nem hagyja Kincses szavait szó nélkül. Azt kérdezi a körötte állóktól: „Arról miért nem beszél, hogy hogyan hagytak cserben bennünket. Amikor márciusban próbáltuk arra kérni őket, álljanak ki mellettünk, szóljanak értünk is, csak annyit üzentek vissza: küzdje ki mindenki magának a jobb bért.”
Mire Üveges Péterné, a Magyar Egészségügyi Szakdolgozói Kamara fekvőbeteg ellátási alelnöke a mikrofonhoz lép, a forróság szinte elviselhetetlen a téren. Ő arra emlékezteti társait, hogy a kormányzat képviselője egy minapi konferencián úgy vélte, hogy a munkaerőhiány csak az orvosi munkaterületeken jelent gondot, a szakdolgozói állásokban nincs probléma. Fölidézi azt is, hogy a márciusi jogviszony változáskor alá nem írókkal együtt mostanra 8-10 ezer ápoló hiányzik a betegágyak mellől.
- Nektek van új kollégátok? - kérdezte a tömegtől, amely egy emberként válaszolta: nincs! Aztán hosszan sorolta azokat a sérelmeket, amelyek az új szolgálati jogviszonyban hátrányként érték őket. Például a törvény hatályba lépésével a jubileumi jutalom már nem jár a szakdolgozóknak, viszont a szolgálati elismerést még nem kaphatják meg. A kirendelésekben érintettek munkájának ellentételezése nem egységes. Az csak adható volt, és az is csak akkor, ha az adott intézmények volt rá fedezete. Aztán még megkérdezte a tömeget, ki tudták-e venni tíz napnyi plusz szabadságot, a válaszként megint egybehangzó nem-et kiabált vissza a tömeg.
A rendezvény végén egy tizenkét pontos kiáltványban foglalták össze mit várnak el a kormánytól, köztük egy azonnali 30 százalékos bér emelést, a szolgálati helyébe a közalkalmazotti jogviszony visszaállítását. Pontos feladat és felelősségi kör kijelölését. Ez utóbbit egy ápolónő azzal magyarázta, hogy sok orvosi feladatot kénytelenek a napi munkában végezni. Ám most, hogy az orvosok ekkora béremelést kaptak, ezeket szívesen visszaadnák nekik.
A tér szélén a tömeg ekkor már oszladozóban, többen próbálnak a forróság elől kicsit árnyékba húzódni. Egy, a buszokhoz igyekvő férfi megjegyzi: "valószínűleg nem volt sok értelme itt lenni, a fizetést nem fogják emelni, mi meg ezt birkáka módjára, el is fogjuk tűrni".
