Sokan bánatos nosztalgiával tekintenek Reitter Ferenc hamvába holt Duna-csatornájára, arra az alternatív világra, ahol a Nagykörút helyén csavargőzösök dohognak a letisztultan elegáns háztömbök között, a messzi távolból pedig vidáman integetnek a gyárkémények. Ilyen is lehetett volna – szoktuk mondani, pedig valójában nem lehetett volna ilyen. Nem mintha Reitter Ferenc nem akarta volna nagyon, és ne lett volna jókor jó helyen. Csak éppen őrajta kívül senki sem akarta igazán.
1862-ben, amikor a Helytartótanácshoz először benyújtotta a pesti hajózható csatorna tervét, a temesvári születésű mérnök negyvenkilenc éves volt. Végigjárta már a ranglétrát a vízügynél, 1849 után a helytartóságnál a középítkezéseket felügyelte, építésszé is kiképezte magát. Az ő keze munkáját dicséri a váci fegyház, a Lukács fürdő és a Duna fővárosi rakpartjainak kiképzése. Nem mondható tehát, hogy ne lett volna elegendő kapcsolati tőkéje ahhoz, hogy az érdeklődés fókuszába állítsa a pesti hajózható csatorna tervét. Különösen, hogy azt ígérte, ennek révén a jövőben megelőzhetők lesznek az 1838-ashoz hasonló jeges árvizek.
Az ötlet egyébként nem volt új, Széchenyi István is fölvetette, 1848-ban pedig, közlekedési miniszterként a megterveztetésébe is belefogott. Reitter nagyjából az általa preferált nyomvonalon, azaz a Margitsziget déli csücske alól a mai Boráros térig vezette körbe a maga csatornáját, azon árokrendszer mentén, amelyben a nagy árvíz idején két méter magasan állt a víz. 1862-ben ezen a vidéken nagyjából nem volt semmi. Kertek, majorságok, néhány viskó, malmok, állami dohányraktár, kaszárnya… Lelkesítő volt tehát elgondolni, hogy ha mederré mélyítik az árkot, és belevezetik a Duna vizét, egy új városrész épülhet itt: elegáns épületekkel, nyüzsgő kereskedelemmel és élénk iparral.
Három éven át mégsem történt semmi érdemleges. Akkor Reitter magához ragadta a kezdeményezést, és saját költségén, ezer példányban megjelentette elképzeléseinek gyűjteményét, azaz három javaslatát a Duna szabályozásáról, a pesti hajózási csatornáról és a soroksári Duna-ág bal partjának ármentesítéséről.
Talán nem véletlen, hogy a címlapon a középső téma megnevezését szedték a legnagyobb, legkövérebb betűkkel. És mérnök emberről lévén szó, Reitter nem csak úgy átabotában vázolta a tervet: a fővárosi könyvtárnak hála az Europeana honlapon ma már bárki elolvashatja mind a 85 oldalt (plusz mellékletek). A röpirat részletekbe menően tárgyalja a műtárgy árvízvédelmi hasznát, elképzelt kivitelét és megvalósításának feltételeit.
Reitter úgy tervezte, két zsilippel zárja le a 2216 öl (szűk 4,4 kilométer) hosszú, 20 öl (alig negyven méter) széles csatornát, tizenkét vashíddal teremti meg a két partja közti kapcsolatot, és két kitérő öblöt is mélyít mellé. A betonteknő fölé kő-tégla falazat került volna, a rakpartra kovácsoltvas kerítés. Nagy figyelmet szentelt a víz tisztaságának: ezt megőrzendő mintegy mellékesen megtervezte a pesti szennyvízgyűjtő („pőczecsatorna”) rendszert, amely három főgyűjtőben vitte volna egyenesen a Dunába a házak szennyét és az esővizet. A csatornát délen össze akarta kapcsolni az ugyancsak zsilipekkel lezárni tervezett Soroksári Duna-ággal.
Reitter számításai szerint mindez természetesen súlyos tízmillió forintokba került volna, de ott volt a másik oldal: a vámok, a kikötő díjak, a bérbe adható raktárak, az öntözővíz haszna, és mindenekelőtt a telkek, amelyeket a kisajátítás és a csatornaépítés után roppant felárral lehet tovább adni a reménybeli háziuraknak. Már csak az állami kezességvállalás és egy e célra rendelt vállalat megalapítása volt hátra.
Az 1865-ös nyári uborkaszezont nagyjából el is vitte a terv. A lapok versenyt ismertették a röpiratot, a kávéházakban állandó téma volt a roppant fejlődés, a világvárosias megújulás lehetősége. Amikor már kellően nagy volt a felhajtás, Reitter Pest város tanácsához fordult: kérte, hadd mutassa be terveit a közönségnek, a tanács pedig terjessze fel az elképzelést országos szintre, és a telkeken, ahol a csatorna húzódna, rendeljenek el építési tilalmat. A városatyák az utóbbit nem támogatták ugyan, de szeptemberre átengedték a mérnöknek a Vigadó éttermét, és kijelentették: „múlhatatlanul szükséges, hogy a kivitelezésért az egész ország kezeskedjék, a város pedig csak mint közreműködő tényező szerepeljen”.
És ez így is maradt. A város illusztris bizottságot állított fel, lelkes szavakkal támogatta a tervet, és újsághír volt, amikor Beliczay Imre „derék terézvárosi polgár” egy díszlakomán poharat emelt a nagy idea dicsőségére. A király köszönetét is tolmácsolták Reitternek, jelezve, hogy az udvar berkeiben valameddig eljutott a megküldött röpirata, a következő őszön pedig akadémiai székfoglalót tarthatott a témáról. Igaz, mivel „nem minden erős elmét áld meg a természet egyszersmind erős hanggal is”, ezt Hollán Ernő olvasta fel helyette. A kereken 90 oldalas szöveg mindvégig a csatornaépítés lehetséges pénzügyi hátterével foglalkozik: a kisajátítás terheit, a megtérülés forrásait és a hitelezés lehetőségeit taglalja.
Az, hogy egy Poroszkay Ignác nevű vízügyi szakember vitatni kezdte a csatorna szükségszerűségét, még nem keltett különösebb feltűnést. Reitter csillaga csak tovább emelkedett, s minthogy időközben bekövetkezett a kiegyezés, ő tervezhette meg a királykoronázás helyszínét, amiért még 1867-ben „temesi” előnévvel nemességet is kapott. A város azonban továbbra is az államtól várta a kezdő milliókat, és bár némileg kelletlenül tárgyalásokat kezdtek a belga Mention és társai céggel, csak 1868 nyarán rendelték el az építkezési tilalmat a tervezett csatorna nyomvonalán.
Ekkor tört ki a botrány. Világvárosiasság ide, hazafiasság oda, a polgárok rájöttek, hogy kisajátítás fenyegeti külvárosi telkeiket. Ráadásul a nyomvonal végigjárására kirendelt bizottság döbbenten konstatálta: pár év alatt igencsak megnőtt a város, jó néhány helyen már ház állt, ahol korábban semmi. Így az 1865 óta eltelt időben körülbelül egymillió forinttal megnőtt a kártérítés várható költsége is, ettől fogva „a vállalat megindítása sürgős és életkérdés” lett. Aztán, mintegy varázsütésre előkerültek az ellenzők. A Pesti Napló 1868. október 25. és november 3. között háromrészes szerkesztőségi vezércikket közölt, olyan kérdéseket feszegetve, mint hogy valóban egészséges-e egy ilyen csatorna, nem gátolja-e a város fejlődését, honnan lesz erre pénz, szabad-e korlátozni a polgárok tulajdonát, és hogy egyáltalán, nincs-e ezer sürgetőbb városszépítészeti kérdés, amelyet meg kellene oldani.
Végül november 9-én a városi képviselő testület újra szavazott a csatornáról - 97-en voltak mellette, 32-en ellene. Viszont az is eldőlt, hogy Pest évi százezer forintot tud erre fordítani, egy fillérrel se többet. Aztán hamarosan megalakult a Fővárosi Közmunkák Tanácsa, amelynek Reitter lett a főmérnöke: élete utolsó éveiben többek között a Nagykörút tervein is dolgozott.
