Kettétörte a vihar a hatalmas fűzfát. Nem villám csapott bele, nem is a jég szaggatta szét a lombjait, hanem a csalárd szél tette őt tönkre. Próbált hajlani erre, próbált arra, de amikor két orkánerejű lökés szinte egyszerre érte jobbról és balról, már nem volt ideje alkalmazkodni a természet hatalmas erejéhez. Nem hajolt földig, ahogy máskor menekülésképp szokott, hanem recsegve ropogva szétroppant. A nagyobbik fele a földre dőlt, a kisebbik csonkán meredt az ég felé. Rutinos favágó jött két nappal később, s mintha csak a levegőben repkedett volna, úgy kaszabolta le motorfűrésszel a maradék törzset, ágakat egy kötélen lógva.
Sokat üldögéltem a fa alatt, pedig százéves létéből mindössze hat jutott nekem. Már amikor ide költöztünk is hatalmas volt, és noha egy ilyen fa életében a mi együtt töltött időnk csak röpke pillanat, mégis úgy tűnt, mintha kissé terebélyesebb, zöldebb és bujább lett volna a közös évek alatt. Szerettem az árnyékát, májusi könnyeit, szélben susogó leveleit, s akkor is szerettem, amikor munkát adott. Kora ősztől tél elejéig rázta levélruháit, és nem csak törzse környékét szórta be imígy a vékony paplannal, törékeny ágakkal, hanem szinte a kert harmadát, benne füvet, orgonabokrot, csicsókást. Miközben a széles de könnyed gyepgereblyével előbb sorba, majd halomba, végül kupacba rendeztem a leveleket, úgy tűnt, mintha azt üzente volna, ne zsörtölődj, ne morogj, élvezd, hogy jó levegőn vagy, árnyékommal a tűző napot is eltakarom előled, mozogsz, vagyis a karizmaid sem pöttyednek, ha pedig végeztél, és visszanézel, jól esik majd látnod a munkád eredményét.
Ha most visszanézek, csak egy szomorú csonkot látok, rönköket mindenütt, meg az elszáradt, terebélyes gallyakat, amikről zörögve potyognak le a gyorsan barnuló levelek. A fa alá tett pihenőpad, amin két gereblyézés között olykor olvasásra is jutott idő, most szomorúan árválkodik, még inkább mutatva a kert pusztaságát azon a részen. Nem lehet már mesét szőni a száz évvel ezelőtti férfiről vagy nőről, aki a kis csemetét a földbe ültette, hogy majd egy száz évvel későbbi ismeretlen lénynek adjon árnyékot. Bölcs eleink nem véletlenül épp fűzfát helyeztek el itt. A patakparti rész régen kenderáztatóként működött, iszapos, vizes, sáros terület volt. A fűzfa terebélyes gyökerei apasztották ki ezt a területet, okos szimbiózisban élve az emberrel, kisegítve, ha kell a bajában is. Erejét mi is tapasztaltuk úgy három éve, egy hatalmas áradáskor: szinte az egész kertet elárasztotta a ránk zúduló víztömeg, de leghamarabb azon a környéken száradt fel az így keletkezett mesterséges tó, ahol ez a fa állt.
Újat ültetünk majd, ez nem kérdés. Jótékony hatását már nem mi élvezzük, de talán száz év múlva lesz majd egy asszony, egy férfi, egy gyerek vagy akár kutya, aki újból menedéket talál a hűs lombok alatt, s így kapcsolatot is egy régi, számára ismeretlen világgal.