Utolsó Remény néven multivállalkozásként a reményt árulja a különleges járvány hatására lelki betegségben szenvedő emberiségnek a regény főszereplője, Anna. Egy-egy enigmatikus mondattal szolgál támaszul a hozzáfordulóknak, és az üzlet több mint sikeres. Ennek kapcsán némileg bagatellnek tűnhet a kérdés, de mit gondol a kínai szerencsesütikbe vagy az üdítőitalok kupakjába rejtett üzenetekről, mi a szerepük?
Azért olyan népszerűek, mert annyira általánosak és közhelyesek: egyszerre képesek biztatni és elhitetni ugyanakkor, hogy éppen a mi életünkre vonatkoznak. „Nagy lehetőség áll előtted”, olvashatjuk, mondjuk, és ezt mindenki úgy értelmezi, ahogy csak akarja. Azt az igényünket szolgálja ki, hogy megnyugodhassunk afelől, a dolgok nem rajtunk múlnak – a szerencsén, valaki máson –, ha jó vagy rossz történik velünk, az nem a mi felelősségünk.
Mennyiben különböznek – a bagatell után némi blaszfémia – a vallásos irodalom idézeteitől?
A vallásos szövegek nyelvi megfogalmazása nyilván árnyaltabb, és másik regiszterben mozog. Nehéz lenne erre nem leegyszerűsítő választ adni, a regény éppen az ehhez hasonló, nap mint nap felmerülő, megválaszolatlanul hagyott kérdések általános mibenlétére igyekszik rámutatni.
Anna különleges jósnőként híresül el, s ennek köszönheti későbbi vagyonát, hatalmát. Ön volt már valaha jósnőnél?
Szerintem mindenki tud jósolni, vagy ismer olyat, aki tud. Igen, voltam már jósnál, sőt, több évig dolgoztam egy cégnél, ahol jósokkal voltam személyes, közvetlen kapcsolatban, ami az írói anyaggyűjtésemet nagyban megkönnyítette.
Mi volt a legmeglepőbb jóslat, amit kapott – vagy adott?
A legfontosabb jóslatot emelném ki inkább. Ezt a barátnőmtől kaptam eddigi életem legnehezebb napjaiban: Mindig minden jó lesz.
A regényét olvasva nekem Kant Válasz a kérdésre: Mi a felvilágosodás? című nagyhatású esszéje jutott az eszembe, ami így kezdődik: „A felvilágosodás az ember kilábalása maga okozta kiskorúságából. Kiskorúság az arra való képtelenség, hogy valaki mások vezetése nélkül gondolkodjék. Magunk okozta ez a kiskorúság, ha oka nem értelmünk fogyatékosságában, hanem az abbeli elhatározás és bátorság hiányában van, hogy mások vezetése nélkül éljünk vele. Sapere aude! Merj a magad értelmére támaszkodni! – ez tehát a felvilágosodás jelmondata.” A Lány a város felett koncepciója azonban mintha ennek a gyámkodásnak, illetve önállóságnak egyben a kritikáját is adná.
Ez volt a cél. De továbbmennék: a főszereplő amellett, hogy segíti és uralja az embereket, egyben az áldozata, a kiszolgáltatottja is a maga rendszerének. Arra törekedtem, hogy ez a hármas pozíció egyszerre érvényesüljön a személyében, mert így lehet a regény által feltett, engem érdeklő kérdésekre rámutatni anélkül, hogy a megmondóember szerepének a csapdájába kerülnék, hogy állást foglalna, választ adna a regény. Azon igyekeztem, hogy a válaszokat ne a regény, hanem az olvasó találja meg önmagának, miután elgondolkodik a saját kérdésein is.
Az olvasáshoz kell némi magány, ahogy a regényének egyik kulcsmomentuma is az egyedülléthez kötődik. A szereplői mind önállóan cselekvő, ámde a végletekig elmagányosodott emberek. Mit gondol, a valóságban is ez a sorsunk, vagy mindez a jövőben radikálisan meghatározó lesz az életünkben?
Rosszabb napjaimon azt gondolom, hogy igen. A körülöttem, tágabb vagy szűkebb környezetemben élők magányossága óriási hatással volt rám. Évekig gondolkoztam rajta, mennyi mindent is csinálunk, csak hogy elkerüljük a magányt, a legapróbb megfelelési kényszertől egészen a legidiótább eszmékhez való csatlakozásig. Bármire képesek vagyunk annak érdekében, hogy más is legyen velünk. De ez nem újdonság. Engem az érdekelt, hogy milyen lehet a magány világa. Ennek az atmoszféráját, a kulisszáit, a saját bőrünkön való érzetét szerettem volna ábrázolni. Össztársadalmi jelenségről van szó: míg a boldogsághoz valami eszelős módon ragaszkodunk, a magánytól rettenetesen félünk. Pedig időnként az sem árt, viszont a mai kor nem kedvez neki.
Összefüggés lehet a magánytól való rettegés és a felelősségelhárítás között?
Biztosan. Egy mindennapi példával élve: a gyermekeink generációját látva, a magányosság akár a jövőképük metaforája is lehet. Egy kisgyermek számára, akinek a problémái terhét a szülei mindig a vállukra veszik, megrázkódtató, ijesztő lehet azzal szembesülni, hogy felnőve ez a támasz megszűnik létezni: önmagának kell megoldania az élethelyzeteket, a mindennapok kihívásait éppúgy, mint a világjárvány következményeit. S ehhez nincs igazán mintája, ámde a felelősség súlya annál nagyobb, és ettől bepánikol, ezért aztán még inkább a boldogságot hajszolja, és mindent megtesz annak érdekében, nehogy magára maradjon a terhével.
Az élet terhei, éppúgy, mint a múltunk, könnyedén a földre kényszerítenek. Akár a mítoszokon alapuló görög drámákban, amelyek már a korábbi művei számára is inspirációt jelentettek, de honnan jött Anna saját magának adott neve, az Eileithüia?
Eileithüia Zeusz és Héra gyermeke, feladata a születés elősegítése, és hogy a gyerekeket a fény felé vezesse – s itt akár visszakanyarodhatunk a kanti metaforához is. Anna világjobbító szándékkal mindenkit, az emberiséget akarja kivezetni a fényre. Az alakja már a Lehetek én is című regényemben feltűnik, akkor még kiskamasz, alig tizenhat éves. Olyan alakot szándékoztam megformálni, aki kellőképp naiv és a világtól elemelt, hogy olyan dolgokat mondjon ki vagy kérdezzen meg, ami egy hús-vér alaktól szánalmasnak, idegesítőnek vagy álnaivnak hatna. Az éteri lényéhez már csak egy szimbolikus nevet és funkciót kellett találnom, így bukkantam Eileithüiára, akinek nemcsak a neve, de a nyelve is elüt a környezetétől.
Ez a nyelvezet pedig igen mágikus formában ölt testet a regényben: mintha a mű egésze is egyfajta zsolozsma, mantra, ima lenne, aminek az „ismételgetése” épp azt a reményt hozza el az olvasó számára, mint a regény szereplőinek.
Nem is volt könnyű a megvalósítása, de nagyon élvezetes munka: megtartani az egyensúlyt, hogy ne valami elvarázsolt, eltúlzott giccsbe menjen át, egyszersmind ne váljon unalmassá az ismétlődések által. Hasonlóképen kellett eljárni, mint amit a népköltészetben, vagy ennek nyomán például Nagy László verseiben tapasztalunk. Izgalmas feladat volt például a házasulandó ara rossztól való megtisztulásáról szóló cigány mesét, vagy a vajákolóverseket, a szemmel verés elleni mondókákat beépíteni az elbeszélő nyelvezetébe. Utóbbiakat a nagyszüleimtől hoztam magammal.
A (nép)mesei elemek mellett tehát önéletrajzi szálak is beleszövődtek a regénybe?
A nagyszüleim vályogháza Kiskunhalason, amit a saját kezükkel emeltek, valóban hasonlatos Anna falusi házához, s tényleg mindkettő furcsa kék színt kapott később. Ahogy a regénybeli templom falára festett képek ihletőjéül is a halasi nagytemplom képei szolgáltak. De túlzott direktséggel nem törekedtem a saját életemet a regény világába belevinni.
És az Annát is elgondolkodtató főváros-falu ellentétén, mindkettő előnyein és hátrányain való mélázás mennyire jellemző önre?
Na, tessék! Ez valóban egy újabb önéletrajzi vonatkozás, ami ráadásul elég mindennapos nálam: mi lenne, ha vennénk vidéken egy házacskát és ott éldegélnénk szépen, mondom elég gyakran a férjemnek, már magam sem tudva, ez vajon csak megszokás, póz, vagy tényleges elvágyódás a részemről. Hiszen tizennyolc éves koromban elköltöztem Kiskunhalasról, előbb Békéscsabán, majd immár tizenöt éve Budapesten élek. Alkatilag, azt hiszem, mindig ott szeretnék lenni, ahol éppen nem vagyok.
+1 kérdés:
A regényben Annáék háza hangsúlyosan mindig a falu utolsóelőtti házaként említődik. De hogy ki lakik a falu legutolsó házában, azt nem tudjuk meg. Ön tudja?
A faluban mindig itt laknak a legszegényebbek, a társadalom leginkább számkivetettjei. Nem kizárt, valamikor még kell írnom az utolsó házról is.
