Az alkotmány hídja – így hívják Velence legnagyobb forgalmú gyalogoshídját, amit 2008 őszén adtak át. Minden jellemző rá, ami alkotójára is: elszálló költségvetés, elhúzódó építkezés, többször elhalasztott átadás. Az avatóünnepség itt is elmaradt, sőt két éve 78 ezer euróra egy bíróság meg is büntette Calatravát, mivel az üvegtestű híd lépcsői a párás, esős időben csúszóssá váltak. Gurulós bőrönddel sem egyszerű feladat megmászni - kerekesszékkel pedig egyenesen lehetetlenség. Sokakat a híd meredek emelkedése is riasztott, mivel a 91 méteres gyalogos híd egyetlen íveléssel kel át a Canal Grande felett. A híd mégis ikonikus: mivel az autóval, busszal, vasúttal érkező turisták gyalogossá válva itt, a Piazza de Románál találkoznak először a történelmi Velencével.
A szoborszerű épületeiről és szokatlanul költő szerkezeteivel ismertté vált Calatrava 1951. július 28-án a tengerparti Valencia egyik csatolt településén született. Második diplomáját is itt szerezte, miután Párizsban elvégezte a Képzőművészeti Egyetemet (!), aztán Zürichben folytatta műszaki tanulmányokkal – és itt indult be a karrierje is.
Eleinte vasútállomásokkal és műszaki kihívásokkal szolgáló épületekkel foglalkozott, de olyan újszerű formákkal, amelyek idővel új dimenziókat nyitottak a szakmának. 32 évesen a korábban leégett luzerni vasútállomás utascsarnokának felújításában vett részt társszerzőként, majd párhuzamosan jött a zürichi Stadelhofen állomás. A domboldalban húzódó, régi állomást bővíteni kellett és Calatrava ehhez egy több szintes közlekedési rendszert tervezett – azokkal az íves formákkal, amik később ismertté tették, mert újratervezte a vasúti pályaudvarok XIX. századi építészeti toposzát, amikor száz évvel később ugyanúgy az adott kor műszaki lehetőségeinek határait feszegetve teremtett a fizikának szinte ellentmondó légies üveg - acélszerkezeteket.
1992-ben a barcelonai olimpia kommunikációs tornyát tervezte meg a Montjuïc hegyre - ez már nemzetközileg is ismertté tette -, majd jöttek a sevillai világkiállítás hídjai. Calatrava szokatlan vonalvezetésű, biomorf, gyakran halcsontvázakra vagy a természet más idomaira emlékeztető formateremtése igazi építészetszobrászat: korábban már említettük képzőművészeti tanulmányait. (Calatrava igazi szobrász és festő is: 2005-ben a New York-i Metropolitan Múzeum külön kiállítást rendezett a művészeti munkáiból, de kiállított Spanyolországban, Németországban és Olaszországban.)
A sztárépítészek védjegye, hogy a nevüket ugyan nem jegyzi meg a nagyközönség, de jellegzetes formáikat, emblematikus megoldásaikat felismerik. Persze a sztárimázshoz az is hozzátartozik, hogy sokan bírálják a gigaprojektek giga költségvetéseit vagy Calatravát éppen azzal, hogy könnyed monumentalitása valójában szemfényvesztő imázsépítészet.
Az 1990-es évek végére Calatrava irodáját már világszerte keresték és a neve mellé az is rögzült, hogy ő az új típusú hídépítés illetve a vasúti építészet mestere. Tervezett hidakat Barcelonába, a sevillai (1992) világkiállításra, később a lisszabonira (1998) állomásépületet, ahol a Gare do Oriente világkiállítás konkrét és szimbolikus kapuja is lett. Az épület feladata az volt, hogy intermodális közlekedési csomópontként előbb kiszolgálja a világkiállítás közönségét, majd állandó átszállási kapcsolatot létesítsen a különböző típusú vasútvonalak, a metró, a busz és az autóforgalom között. A leginkább egy erdőt szimbolizáló, légies üveg-acél szerkezetű épület előtt 1994-ben Lyonba tervezett: itt a Saint-Exupéry állomás egészen másképp szárnyal. A TGV vasútvonal mellé épült állomásépület peronjai felett átívelő organikus üvegformák, belülről, az utasok számára az ég látszik, ugyanez kívülről hatalmas madárszárnyaival mintha szárnyra akarna kapni.
Következő évben jött talán a legmonumentálisabb épületegyüttese szülővárosában, Valenciában egy új városnegyed a Művészetek és Tudományok Városa. A félúton a régi Valencia és a tengerpart között létesített új városközpont 350 ezer négyzetméteren terül el a Turia folyó régi, kiszáradt medrében, ahonnan egy pusztító árvizet követően csatornába térítették a folyóvizet, a helyén pedig egy festői, süllyesztett parkká alakult ki. Áll itt azóta négyezer férőhelyes opera, több múzeum, planetárium és oceanográfiai központ. Az építési költségek már 25 éve meghaladták a 250 millió eurót – Calatrava viszont mintha Antoni Gaudí nyomvonalán haladt volna tovább.
Aztán 2001-ben egy észak-spanyolországi borászattal folytatta. A riojai borvidéken a Bodegas Ysios hullámzó tetejével úgy illeszkedik a tájba, mintha a mögötte húzódó Cantabriai-hegység sziluettjét ismételné meg, ugyanakkor a cédrus- és alumíniumidomokból összeragasztott, szokatlanul (196 méter) hosszú tetővonal egyben főszereplő is lett. 12 évvel később ugyan a borászat tulajdonosa kilátásba helyezte, hogy beperli Calatravát és inkább egy rivális építészt bíz meg az időnként beázó, hullámos tető helyrehozatalára, de ő is tudja, hogy ehhez előbb a világhírű épület kellett, hogy aztán később a beázásával újra bekerülhessen a hírekbe.
Sok kritika érte legutóbbi, 2016-ban átadott állomásépületét is, ami New Yorkban működik. A leomlott World Trade Center helyén létesült és nem híd, nem pályaudvar, hanem földalatti közlekedési csomópont. A tervezettekhez képest itt is erősen megcsúszott a költségvetés (a duplájára nőve végeredményben 4 milliárd dollár lett) és az átadása is (hét évvel). A végeredmény azonban mindenképpen ugyanaz: a 2001-es terrortámadás során elpusztult és most újjáépített földalatti és elővárosi vasúti csomópont fölé emelt (újra szinte madárszerű) építmény nemcsak a Hely mementója lett, de a most 70 éves Santiago Calatraváé is.
