A Fidesz-kormányban az emberi erőforrások „csúcsminisztere” volt, ma dunamelléki református püspök, a zsinat lelkészi elnöke. Beszélt már róla, de meggyőző magyarázatot még nem adott rá: miért fordított hátat a politikának?
A legegyszerűbb magyarázat latinul úgy hangzik, hogy vocatio interna: belső elhívás. Az embernek a különböző életszakaszokban végig kell gondolnia, hogy most éppen mi a dolga, milyen munkával és tartalommal akarja megtölteni az időt, ami neki ki van szabva. Megérett bennem az elhatározás, hogy direkt módon szeretném az egyházamat szolgálni. Politikusi pályám előtt és közben több mint húsz évig voltam református lelkipásztor. Tehát nem odamentem valahova, ahol addig nem voltam, hanem visszatértem.
Eleve így tervezte?
Emlékszem, 2012-ben a Magyar Nemzetnek adtam egy interjút, és az újságíró megkérdezte, felértem-e a csúcsra azzal, hogy miniszter lettem. Mondtam, hogy nem. Akkor érek fel a csúcsra, ha visszatérek az egyházba.
2010 előtt a parlament emberi jogi bizottsága elnökeként vált országosan ismert politikussá. A Fidesz aztán megszüntette az emberi jogi bizottságot, hadjáratot indított a jogvédő szervezetek ellen, az „emberi jogokat” szitokszóvá tette. Ön milyen szerepet játszott ebben: eltűrte, vagy próbált tenni ellene?
Amikor valaki kormányzati feladatot vállal, akkor el kell fogadnia, hogy a saját területéért felel. Nekem éppen elég nagy terület jutott ahhoz, hogy ott fejtsem ki az aktivitásomat. Meg kell lennie a bizalomnak és jóindulatnak, hogy az, aki ugyanabban a csapatban másért felel, szintén a legjobb tudása és meggyőződése szerint teszi azt, amit tesz. Nem látom, hogy ma gyengébb lenne az emberi jogok védelme, mint tíz vagy akár húsz évvel ezelőtt volt.
Mire alapozza az állítását?
Arra, ami 2006 őszén Budapest utcáin zajlott. A parlamentben igyekeztem ébren tartani az ügyet, majd, amikor később lehetőségem volt hozzáférni kormányzati anyagokhoz és döntésekhez, kiderült számomra, milyen módon igyekeztek akadályozni a rendőri brutalitás kivizsgálását. Emberi jogi szempontból azt az időszakot én az újkori magyar demokrácia mélypontjának nevezem, 1956 óta nem történt ilyen Magyarországon.
Menekültek, civil szervezetek, Soros, Brüsszel, melegek… A Fidesznek folyamatosan szüksége van ellenségképre. Egyházi vezetőként feladatának érzi-e, hogy fellépjen az indulatokat gerjesztő kormányzati kampányokkal szemben?
A politikának általában szüksége van ellenségképre, mert ez a szomorú világ alakult ki. Negatív indulatokból könnyebb szavazatokat csiholni, mint pozitív üzenetekből. Én továbbra is a 2002-es polgári szlogenhez tartom magam: hiszek a szeretet és az összefogás erejében.
Hogyan értékeli a nemrég elfogadott homofób – a kormány olvasatában: gyermekvédelmi – törvényt?
Egyházunk már jóval korábban, 2004–ben kiadott egy állásfoglalást, amely a Biblia és a hitvallási irataink alapján kifejti, mit gondolunk házasságról, szexualitásról, homoszexualitásról, a gyermekek védelméről. A homoszexuális hajlamot nem minősítjük, a homoszexuális kapcsolatot viszont nem tudjuk elfogadni. Az Úristennek és tanítványainak gyűlölniük kell a bűnt, de szeretniük kell a bűnöst.
A kérdés a törvényre vonatkozott. Ön szerint belefér, hogy a kormány összemossa a pedofíliát a homoszexualitással?
A törvényben azt olvasom, hogy a 18 éven aluliak körében korlátok közé szorítja a homoszexualitás népszerűsítését. Ezzel én teljes mértékig egyetértek.
Milyen most a viszonya Orbán Viktorral?
Jó viszonyban vagyunk, de az nem tartozik a közvéleményre – és ehhez az első perctől kezdve következetesen ragaszkodom –, hogy egy lelkipásztornak milyen lelki kapcsolata van adott esetben egy politikussal vagy bárkivel. Katolikus paptól sem kérdezik meg, hogy valamelyik közéleti személyiség jár-e áldozni vagy gyónni. Nem titok, hogy a közélet és kulturális élet számos ismert szereplőjével mély beszélgetéseket szoktam folytatni hitbéli kérdésekről. Közéjük tartozik Orbán Viktor is.
Előfordult, hogy politikai témában keményen ellentmondott a miniszterelnöknek, de alulmaradt?
A kormányzati munka másképp zajlik. Ha az ember más vonalat visz egy-egy konkrét ügyben, akkor meggyőzhetik arról, hogy nincs igaza. Ilyen sokszor előfordult. És az is előfordult, hogy az én álláspontom érvényesült. Ha én nem vagyok, akkor nyilván nem alakult volna meg a romaügyi államtitkárság 2010-ben.
Hát, túl sok köszönet nem volt benne...
Az EU-elnökségünk idején Magyarország fogadtatta el az első uniós roma keretstratégiát, a mai napig erre épül minden európai romaügyi intézkedés. Egészen más példa: kerítésügyben hajnalig elhúzódó vita folyt a kormányülésen. Én azon a véleményen voltam, hogy ne építsünk kerítést a határon. A miniszterelnök meggyőzött az ellenkezőjéről. Máig neki adok igazat. Még akkor is, ha a hangsúlyokban másként gondolkodom, és ezt miniszterként sem rejtettem véka alá. Az ugyanis, hogy a migrációra – helyesen – nemet mondunk, nem jelenti azt, hogy nem tekintjük az Úristen teremtményeinek és felebarátinknak a migránsokat. Egyházunk nagyon komoly menekültügyi szolgálatot tart fenn.
Püspökként van mit hasznosítania abból, amit politikusként megtapasztalt?
Óvni szeretnék mindenkit a politika és a politikusok démonizálásától, ami önmagát beteljesítő jóslattá válhat. A politikusokat is ugyanolyan szándékok vezérlik, mint a „kisembereket”. A különbség az, hogy a politikusok, ha rosszul döntenek, sokkal nagyobb kárt képesek okozni, mintha szűk körben hibáznának. A jó döntéseikkel viszont ezreknek, millióknak tudnak segíteni. Miniszterségem idején olyan készségeket sajátítottam el, amelyek nagyon jól jönnek az egyházban. Megtanultam, hogy mit jelent döntési folyamatot menedzselni, csapatban dolgozni, kompromisszumokat kötni. Alapvető tapasztalatom, hogy a jó döntés is a visszájára fordul, ha azt nem sikerül elfogadtatni az érintettekkel és a közvéleménnyel. Legalább annyira fontos beszélni arról, hogy mit és miért csinálunk, mint végrehajtani a döntést.
Pedig a Fidesz nem az egyeztetéseiről híres.
Ez is egy vélemény. Az én minisztériumomban sok egyeztető fórum működött, sikeres megállapodásokat kötöttünk a diákokkal, a pedagógusokkal, az egészségügyi dolgozókkal… Nézze, most már legalább húsz perce beszélgetünk, de eddig csak politikáról volt szó. Püspök vagyok, szeretném jelezni.
Püspökként mennyit őriz hajdani liberális énjéből?
Ha arra gondol, hogy a keresztény ember a libertas Christi, a keresztyén krisztusi szabadságban él, akkor bízom benne, hogy minél többet.
A szocializmusban lázadónak számított a református egyházban. Vannak olyanok, akik most ön ellen lázadnak?
Jó ideig még a szocializmus után is lázadónak számítottam. Éppen itt, ahol ülünk, a Hold utcai gyülekezet termeiben működött az ifjú lelkipásztorok és presbiterek reformköre, amely úgy gondolta, hogy az egyházunknak komoly átalakulásra van szüksége. Ma sincs másként, ma is vannak ilyen körök, ez egyházi lényegünkből következik. A reformáció átalakítást jelent, a mi egyházunkban a szüntelen megújulás, a hit megújítása krisztusi parancs. Ezért jöttünk létre. Nálunk nem egyszemélyi, hanem testületi vezetés van. Egy katolikus és egy református püspök nem csak abban különbözik, hogy az egyiket kinevezik, a másikat választják, hanem abban is, hogy mi a zsinatnak és az egyházkerületi közgyűlésnek vagyunk felelősek. Ha nem sikerül a többséggel elfogadtatni, amit szeretnénk, akkor az nem fog megvalósulni. A katolikus egyházban, ha egy püspök elhatároz valamit, akkor az úgy is van.
Sorra látogatja a helyi református gyülekezeteket. Milyen elvárásokkal találkozik?
Az egyik legfontosabb elvárás az, hogy ne politizáljunk. Nagyon érdekes, hogy kívülről elvárják az egyháztól – azok, akik amúgy nem tagjai az egyháznak –, hogy alkosson véleményt közéleti, politikai kérdésekről, az egyháztagok nagy része viszont éppen azt szeretné, ha az egyház nem ezzel foglalkozna, hanem azzal, ami a lényeg. Mély bölcsesség van ebben az elvárásban. Ha állandóan kormányzati intézkedésekre vagy ellenzéki nyilatkozatokra reagálunk, akkor elveszítjük a lényeget. Számunkra az Evangélium hirdetése a legfontosabb, annak az üzenetnek a megfogalmazása, hogy van egy teremtő Istenünk, akik szereti az emberiséget és minden embert külön-külön. Ha pedig ezt elfogadjuk, akkor ebből egy jobb élet fog kijönni.
Mi az, amin személy szerint ön feltétlenül változtatni akar a református egyházban?
Először meghallgatni szeretnék, odafigyelni arra, hogy mit akarnak változtatni azok, akik megválasztottak egyházi vezetőnek. Én magam a hitvalló bátorságot hangsúlyozom. Sokkal öntudatosabban, derűsebben kell vállalnunk a ránk bízott hitet, annak a meggyőződésnek az erősítését, hogy az, ami a miénk, értékes dolog: a XXI. században legalább annyira aktuális és vonzó, mint ötszáz évvel ezelőtt, a reformáció idején volt, vagy kétezer éve, amikor Jézus megszólította a tanítványokat.
