Amikor az amerikai Neil Armstrong 1969. július 20-án első emberként a Holdra lépett, élő közvetítésben láthattuk itt, Magyarországon is a tévében hajnalban. Olyan jelentőségű esemény volt ez, hogy bár az imperialistáknak sikerült először embert küldeniük égi kísérőnkre - így az űrháború második nagy csatáját ők nyerték –, azonos időben tanúi lehettünk a szocialista táborban mi is. Mert az emberiségnek nem kis lépés, hanem nagyon nagy ugrás volt ez.
Akkoriban valamiféle felfokozott reménykedés fűződött az űr meghódításához: talán sikerül ott kint, vagy onnan föntről megjavítani azt, ami itt Földön elromlott. Ez a vélekedés ma is él, Elon Musk leendő Mars-városa lényegében az itteni problémáktól – túlhevülő Föld, stb. - menekülőknek kínálna menedéket, pedig, ha jól értem, Stanley Kubrick 2001:Űrodüsszeia című kultikus filmjének (1968) egyik mondanivalója, hogy a legtöbb, amit kint az űrben megtalálhatunk, az mi, saját magunk vagyunk. És ez nem túl biztató a leendő Mars-lakókra nézve...
Szertefoszlani látszik az a remény is, hogy az űr meghódítása az emberiség közös álma lehetne. Már nem is csak államok komoly projektje, hanem - hirtelen, ha nem is gyanús forrásokból, de talán nem is teljesen érdemeikkel összevethető mértékben meggazdagodott - milliárdosok szórakozása az űrutazás. Nem is véletlen, hogy tulajdonképpen csak a paródiáját látjuk: el sem érik vagy éppen csak túlugorják a Kármán-vonalat, a nagyjából 100 kilométer magasságot, az űr elméleti határát ezek a bátor felfedezők. Két hete Richard Bransonnak, július 20-án (micsoda időzítés!) Jeff Bezosnak sikerült.
Pedig a közösségnek ebben az esetben nem is eszmei, hanem nagyon valóságos, anyagi és más erőforrásokat, például tudást egyesítő ereje is volna. Az ilyen hatalmas űreszközök létrehozása mögött minél koncentráltabb ismereteknek, anyagi és humán tőkének kell működnie, ezt látjuk a Nemzetközi Űrállomás esetében is. De mivel kínaiak oda be sem tehetik a lábukat, feltelepítették a sajátjukat, ami jóval kisebb – teljesen kiépülve az egykori Szojuzzal fog vetekedni -, és jelentősen kevesebbet is tud, mint az évtizedek óta, nemzetek összefogásával összeállított ISS. Mintha elölről kezdődne minden - Branson űrugrásához hasonlót már az ötvenes évek közepén tudtak az amerikaiak –, persze a két héttel ezelőtti jóval fejlettebb technológiával, meg turistákkal történt, de mégis.
Mire mennének ezek hárman, ha úgy istenigazából összeállnának? Talán sérülne az egójuk, de akár Föld-körüli pályára is vihetnének utasokat, és a légkörnek is kevesebb káros anyagot kellene nyelnie a kevesebb, csak egy konzorciumhoz köthető kísérletek során. Abba meg már bele sem merünk gondolni, mi minden történhetne, ha a nagy űrkutató országok meg az EU űrkutatási hivatala fogna össze Hold- és Mars-állomások létrehozásának érdekében. Fordult a kocka: az űr nem a problémák megoldásának, hanem exportálásának a célállomása lett - de azok ettől a Földről még nem fognak eltűnni.