A Titán kapcsán rögtön mindenki előállt az okfejtésével, hogy miről is szól a film: anyaságról, az elrobotosodásról, az emberi test evolúciójáról?
Az biztos, hogy nem direkt az anyaságról szerettem volna beszélni, ez kiderül a filmből, hiszen Alexia nem akart teherbe esni és nem szeretne gyereket szülni. Alexia élete tönkrement, halálvágy gyötri eleinte, de ez fokozatosan héttérbe szorul, amikor érzi, hogy egy elő organizmus fejlődik benne. Ez az ő nagy harca, az emberi érzések felfedezése. Ha mindenképpen agendákról kell beszélni, akkor a terhesség témája lenne a legfontosabb. Társadalmunkban és a művészetekben is úgy van nyilvántartva ez a jelenség, mint isteni csoda, de legalábbis az evilági élet legfantasztikusabb pillanata egy nőnek. Szerettem volna a magam módján kifejezni, hogy ez nem mindig van így, egy terhesség lehet stresszes, fájdalmas, akár szenvedésekkel teli. Mindezek mellett, viszont Vincent Lindon karaktere, a fiát elvesztő tűzoltó minden áron apa akar lenni. Ez számára élet-halál kérdése. De az apai felelősséget akkor is érintem, amikor Alexiára a gyerekkori balesete után az apja rá sem néz, vagy ha mégis, akkor azt undorral teszi. Ezek a pszichés abúzusok vezetnek a lány személyiségének sérüléséhez.
Mi volt az alkotói kiindulópont?
A forgatókönyvet akkor kezdtem el írni, amikor a Nyers utómunkája zajlott, és kellett valami más, amira „pihenésképpen” koncentrálhatok. Friss levegőre volt szükségem. Amikor írtam, akkor tudatosult, hogy a Nyersben ugyan van két karakter, akik között ott van a feltétel nélküli szeretet, de nem ez volt a fő cselekményszál. Elgondolkodtam, hogy miért lehet ez és rá kellett jönnöm: számomra erről a legnehezebb beszélni. Mert ugye, adottak a konvencionális, társadalmi formák: a szerelmespár, szülő-gyerek viszony, a barátság – ezekről én nem igazán tudok újat mondani. A mindenek feletti szeretet az én értelmezésem szerint afelett áll, hogy valaki milyen társadalmi hovatartozású, bőrszínű, vagy akár nemű. Szeretni személyt, lelket lehet. Ezt szavakkal, pláne filmmel megfogalmazni, maga a képtelenség. Én mégis megpróbáltam egy fantázia világ keretein keresztül megmutatni. Ehhez nekem két olyan karaktert kellett teremtenem, akik alapvetően sosem találkoztak volna, és soha nem is szerethetnék egymást. Amikor két apokalipszis találkozásából mégiscsak a fény marad meg.
A Titánban csupa bizarr dolog történik. Például, ahogy Spike Lee cannes-i zsűrielnök kiemelete: Alexiát egy Cadillac termékenyíti meg. Ilyenek honnan jutnak eszébe?
Őszintén? Éveken keresztül volt egy vissza-visszatérő rémálmom, melyben mindenféle autómotor alkatrészeket szültem. Amikor felriadtam, mindig remegtem a sokktól, de mint filmes, azonnal beindult az agyam: ez milyen hatásos lenne egy filmben. Aztán egy időre félretettem a kompozíciót, de aztán csak visszatértem hozzá: ez tényleg annyira bizarr, hogy érdemes kezdenem vele valamit! Elvégre fém és hús, olaj és vér – ezek közös nevezőre hozhatók. Ekkor jutott eszembe Gaia, a Föld istennője és gyermeke Uranosz, aki egy Titán. A filmemet az emberiség születésének a metaforájaként „teremtettem meg” egy Isten születésének a parafrázisával. Amit pedig látunk, az kultúrtörténeti körforgás. Az emberi test mutációja elkerülhetetlen. A hatalmas erő, a bestialitás és a szörnyek jelenléte a kultúránkban legalább olyan fontos, mint bármelyik mitológia vagy vallás istenképei. Ma padig egy kifejezetten sötét korszakban élünk. Amikor írtam a forgatókönyvet, még Donald Trump volt az elnök, így az még sötétebb éra volt.
Miről szokott még álmodni?
Nem mondom meg. Az csak az ön álma marad ez esetben, hogy erre a kérdésre válaszolok.
Nem sokat tudunk Alexia korábbi életéről, kivivé a gyermekkori balesetet.
Mert abszolút felesleges „megmagyarázni”, hogyan lesz valakiből pszichopata, vagy miért az. Nem alkalmaz semmiféle szűrőt, hogy kit öl meg vagy sem. Az független a bőrszíntől, nemtől, szexuális beállítottságtól. A legliberálisabb sorozatgyilkost képzeltem el. A karakterek tekintetében én tudom az információkat és a hátteret, de azokat szájba rágni nagy hiba.
Szinte nem volt olyan kritikus, aki ne utalt volna a korai David Cronenberg filmekre, mint nyilvánvaló hatásra.
David Cronenberget azért nehéz nekem inspirációnak hívni, mert kifejezetten ügyeltem arra, hogy ne olyan filmet készítsek, melyet már más megálmodott. Ugyanakkor a cronenbergi életművet annyiban mégsem tudom kikerülni, hogy én őt tizenhat évesen fedeztem fel magamnak, amikor még a személyiségem fejlődésben volt. Az biztos, hogy ezek a művek más ízléssel és művészi hozzáállással készültek, mint amit addig elfogadottnak, konvencionálisnak tartottak a szüleink, tanáraink. Cronenberg műveiben én csodát és gyönyörűséget láttam, míg mások a horrort.
A fekete humor, mely átjárja a filmet…
Természetesen fakad belőlem. Nem szoktam azon görcsölni, hogy ide, vagy oda rakjak be némi fekete humort, ezek alapból jönnek. Civilként is a stresszes szituációkat is úgy lehet túlélni, ha nem vesszük az életet véresen komolyan.
A nagy társadalmi drámák és művészportrék után Vincent Lindont úgy látjuk a vásznon, mint még soha: kiöregedett és önmagát szteroidokkal „lövő” tűzoltóként.
Vincent Lindont hosszú évek óta ismerem. Franciaországban ő szupersztár, akit tényleg csak egy bizonyos komfortzónán belül láthattunk. Színészként sosem mozgatott meg, az igazi energiát akkor fedeztem fel, amikor barátok lettünk. Számos extrémitása van a személyiségének és ezt használta korábban dráma szerepekben, de sosem volt körülötte vér. Ezt hiányoltam! Ehhez jött hozzá az önzőségem, hogy olyannak szerettem volna őt megmutatni, mint más még soha, így célirányosan neki írtam a szerepet. Ezt ő idejekorán tudta és ezért két évig járt kondizni, de ez csak a külcsín – az érzékenység az ő legnagyobb erénye. Meg a zsenialítása: csak olyan színésszel szeretek dolgozni, aki az első felvételen tökéletes, soha nem ismétlek és soha nem nézem vissza a musztereket. Ehhez persze óriási bizalom szükségeltetik a színészek részéről is. Sok mindennel megajándékoztuk egymást.
Az elismerések mellett felbukkantak a filmet „nem normálisnak” tartó, elítélő vélemények.
Van, akiket elvi, ideológiai alapokon taszít. Ám épp az a visszataszító, ahogy egyesek úgy gondolják, valamiféle önetikai alapokon megmondhatják, hogy miről szóljon egy film, vagy akár, hogy egy nő miről és hogyan beszélhet.
Érdekes, hogy Alexia férfinak öltözve találja meg a békét egy kizárólag férfiakkal teli közösségben. Miközben terhes. Ez az a nemi diszfória.
Eléggé veszélyes játék egy játékfilmet a pszichológia területére terelni. De válaszolok: a Titánban a nemiséged nem meghatározó és a valós életben sem ez dönti el, ki leszel. Persze, manapság még sokan vallják az ódivatú archetípusokat, például, hogy mi a feladata az életben egy nőnek, de ezeknek a múlt századi gender alapú elvárásoknak őrületeknek lejárt az ideje. Arra kellene koncentrálnunk, hogy emberek vagyunk a létünk bizonyos időre korlátozódik. Ezt pedig csakis a testünkön keresztül vagyunk képesek megélni. Ez az, ami tulajdonképpen összeköt minket.
