Egyeduralom vagy káosz: Kelet-Európában ez a politikai helyreállítás diszkrét bája. Kiváló cikket írt Milan Simečka Szlovákia elmúlt évéről (Szlovákia egy éve - Hogyan számoljuk fel a demokratikus alternatívát? Szép Szó 07. 17.). Elemzése arról a tragikomikus kísérletről szól, amit Igor Matovič és az „egyszerű emberek” a politikában egy év alatt véghez vittek. Jól szórakoznánk, ha nem tudnánk, hogy rólunk is szól a mese. Simečka szerint a mai szlovák liberális demokrata ellenzék Csehország és Magyarország után kullog, mert nálunk és a cseheknél megtörtént az összefogás Orbán és Babiš ellen, Szlovákiában nem.
Csakhogy az időbeli sorrend nem ez. Az első rést az oligarchikus és/vagy egyszemélyi egyeduralmon 2019 májusában, egy Európa-párti, korrupcióellenes népmozgalommal Volodimir Zelenszkij komikus színész, az „egyszerű emberek” képviselője ütötte Ukrajnában. Ezzel szinte egy időben, a fiatal újságíró meggyilkolásának hatására kialakult népmozgalom, nemcsak Robert Ficót kényszerítette lemondásra, hanem 2019 júniusában megválasztotta Zuzana Čaputovát Szlovákia elnökévé. Ugyanakkor e népmozgalom kifáradt, és a szavazók Igor Matovič „egyszerű embereit” juttatták kormányra 2020 márciusában.
Szomorúan mondom, hogy mi még ezelőtt állunk: a szlovák helyzet előttünk és nem mögöttünk van. Bulgáriában talán véget ér a Boriszov-korszak, de se a 2021 áprilisi, se a júliusi választáson nem tudott senki kormányképes többséget szerezni. A kihívó, Szlavi Trifonov népdalénekes ugyan ráébredt, hogy nem tud kormányozni, de az általa javasolt szakértőt a pártok nem fogadták el miniszterelnöknek. Így következhet ősszel a harmadik forduló. És Csehországban se vigasztaló a kép, mert Babiš ellenzékének vezető ereje az Ivan Bartoš-féle Kalózpárt, és Bartoš alig különbözik Matovičtól. Lengyelországban ma a legnagyobb ellenzéki párt Szymon Hołownia tévés személyiség pártja, ott a kormányképes reményt Donald Tusk hazatérése jelenti. A magyar ellenzéki egység is inkább látszat, mint valóság, és a miniszterelnök-jelöltek kormányképessége erősen kétséges. Romániában ugyan sem Başescu, sem Johannis elnököknek, illetve egyetlen miniszterelnöknek sem sikerült egyeduralmat kialakítania, ám ennek nem a demokratikus ellensúlyok az okai, hanem hogy a titkosszolgálatok, a korrupcióellenes ügyészség, a rendőrség, a hadsereg és a közigazgatás hatalmi ötszögében nem jött létre érdekegység, legfeljebb abban, hogy a politikai elit egyik vagy másik részét lehetetlenné tegyék. Már lassan egy évtizede a politikai erők kölcsönösen túszul ejtették egymást, mindenki képes a másik kormányzásának megakadályozására, így senki sem képes a tartós kormányzásra. A szomszédos Moldovában áttörést jelenthet, hogy az Európa-barát Maia Sandu 2020 novemberi elnökké választása után, 2021 júliusában az őt támogató párt abszolút többséget szerzett.
Igor Matovič és Ivan Bartoš, Szlávi Trifonov és Szymon Hołownia bizonyosan rendelkeznek két közös vonással: narcisztikus személyiségek, akik szerepjátékként élik meg a politikát és tökéletesen alkalmatlanok a kormányzásra. Én nem vagyok olyan merész, mint Hunčik Péter barátom, aki pszichiáterként kórtani tüneteket állapít meg ezeken a politikusokon a nyilvánosság előtt, de kormányzóképességüket magam is kétségbe vonom. Annak a trumpiánus karneváli, közösségi média vezérelte politikának a képviselői, akik az „egyszerű embereknek” kitalált virtuális valóságot képesek népszerűen közvetíteni, mert maguk is ebben a virtuális valóságban élnek. Ők állnak a könyörtelen egyeduralkodókkal szemben. A hatalmi valóság szabályainak pontos felmérői, kitalálói és alkalmazói, Putyin, Hszi, Erdoğan, el-Sziszi, Szalman herceg, Netanjahu, Orbán, Kaczyński, Lukasenka, Fico, Boriszov, Vučič, Janša olyan jól-rosszul működő hatalomgépezetek, akiknek nemcsak szilárd akaratuk, hanem szilárd érdek- és intézményi hálójuk, döntési képességük és erejük is van, illetve volt és lesz. A politikai helyreállítás diszkrét bája, hogy a térségnek eddig, magától ennyire telt: vagy diktátorokat, vagy káoszt teremtettünk.
„A történelmet talán nem is epikai, hanem színpadi jelenségnek kellene tekintenünk, amely nem a regényhez, hanem a commedia dell’arte-hoz hasonlítható, a cselekményt ugyanis csak a színészekből álló társulat improvizációinak ereje viszi előre az egyik színtől a másikig” – írja Peter Sloterdijk.
A 2019-cel elinduló nyugat-európai és a 2021-gyel kezdődő amerikai liberális demokrácia-helyreállítási folyamat, amit korábban partraszállásnak neveztem, a közelünkbe ért. Az év eleje óta két jelentős változás zajlott le Nyugaton is. Az elhúzódó olasz gazdasági és politikai válság reménytelennek és megoldhatatlannak látszott, amikor 2021 elején a pártvezetők váratlanul lemondtak önös érdekeikről és Salvinitől Berlusconin át, a szocialistáktól az Öt Csillag Mozgalomig támogatták a február 13-án megalakított Mario Draghi-féle szakértő kormányt. Ez az együttes pártpolitikusi döntés két fontos tényezőre vezethető vissza. Az egyik, hogy az európai nagyhatalmak és az európai intézmények vezetői világossá tették az olasz politikai kaszt számára, hogy Itália csak akkor kapja meg a jelentős támogatást az újjáépítési alapból, ha nemcsak hiteles programot, de hiteles kormányt/kormányfőt is produkál. A második, a politikai kaszt vezető politikusai megértették, hogy képtelenek Olaszországot kivezetni a tartós válságból, jobban félnek a helyzettől, mint saját érdekcsoportjaiktól. A politikai kaszt, Prodi és Monti után harmadszor látta be, hogy belülről képtelen Olaszország tartós gondjainak megoldására: így Mario Draghit választották.
Izraelben a negyedik előrehozott választás patthelyzetéből egy Netanjahu-ellenes, kilenc pártból álló egységkormány jött létre. A koalíció motorja az a Jair Lapid volt, aki félretéve saját ambícióit, átengedte a miniszterelnökséget Naftali Bennettnek, így alakulhatott kormány 2021. június 13-án Bennett vezetésével. Az izraeli döntést bizonyosan elősegítette, hogy Biden és Blinken Amerikája egyértelművé tette, nem támogatja Izraelt politikailag és katonailag, ha tovább menetel a Netanjahuról elnevezett zsákutcában. Ezért vagy összefognak és új, kiegyezési politikát csinálnak, vagy magukra maradnak a válságövezet közepén. (A Netanjahu-kormány súlyos felelősségét mutatja, ahogyan az izraeli kémprogram eladását engedélyezte a diktatúráknak, miközben tudta, hogy politikai ellenfeleik, polgárjogi ügyvédek és tényfeltáró újságírók megfigyelésére használják. Talán nem véletlen az egybeesés a Netanjahu-hatalom bukása és az ügy kipattanása között.)
Többé-kevésbé tudjuk, hogy milyen eszközök állnak rendelkezésre Amerika és Európa liberális demokrata politikusainak. Amerika nemcsak meghirdette, de alkalmazni is kezdte a Global Magnitsky Act-et, vagyis a büntető intézkedéseket a korrupt oligarchák ellen: számlák befagyasztása, utazási tilalom. Az eszköz azonnal, különösebb jogi eljárás nélkül alkalmazható. Így egy reggel Mészáros Lőrinc, Tiborcz István, Garancsi István és társaik arra ébredhetnek, hogy az Egyesült Államok kimondta rájuk a Magnyickij-szabály alkalmazását, lényegében nem-kívánatos személyeknek nevezi meg őket a nyugati világban, hozzálát számláik befagyasztásához. (Ezt használták fel a bolgár oligarchákkal szemben is.) Blinken külügyminiszter az amerikai követségeknek jelezte, hogy a demokrácia, az emberi jogok számonkérése az ún. szövetségesekre is vonatkozik. Bizonyosan nem javítja a Biden-adminisztráció megítélését az Orbán-kormányról, hogy egyszerre három ügyben is célkeresztbe került: 1) súlyosan korrupt; 2) sérti a demokráciát és az emberi jogokat; 3) szövetkezik a demokrácia-ellenes, biztonsági szempontból veszélyes diktatúrákkal, így Oroszországgal és Kínával.
S mivel az Orbán-rendszer genetikusan lop, egyeduralmával sérti szinte valamennyi kisebbség emberi jogait, és utolsó pillanatáig – Lavrov külügyminiszternek a diplomáciai kar felkészítésére való meghívásáig – együttműködik a diktatúrákkal, csak az amerikai súlyozás kérdése, hogy mikor kezdi az orosz nyelv után újra magyarra és angolra tanítani az országot.
Az Európai Bizottság nem habozik az újjáépítési csomag pénzeinek halasztásával, felfüggesztésével fenyegetni, amely immár nem az Európai Tanács hatásköre. Magyarországnak várnia kell szeptemberig, hogy a Bizottság újra megtárgyalja a magyar újjáépítési programot, s e tárgyalási folyamat bizonyosan elhúzódik október végéig. Még ha jóvá is hagyja a Bizottság végül a magyar programot, a finanszírozásra ebben az évben aligha kerül sor. Ugyanakkor a Bizottság joggal fogja megállapítani, hogy a költségvetés 9,5 százalékos valóságos hiánya, amely a kormány által a 2020-as évből az év végén erre az évre átlökött kiadásokból adódik, aligha vihető érdemben lejjebb a jelenlegi kormányzati elkötelezettségek, ígéretek mellett, nemhogy 3-3,4 százalékra nem vihető le, ahogy a jegybankelnök javasolja, de annak közelébe sem. És az Unióban legmagasabb infláció ugyancsak nem fékezhető a választási évben. Ezért a Bizottság kemény kérdéseket fog feltenni: hová és miért adjuk a pénzt.
Belülről a változáshoz nemcsak ellenzéki egység, hanem a politikai kaszt önmérséklete, szakértelem, szakértői program, sőt, szakértő kormány és társadalmi párbeszéd szükséges. Az idő kevés. Még 1945-höz, 1989-hez is kevésbé vagyunk felkészülve. Nem várhatjuk, akarhatjuk, hogy rólunk, nélkülünk döntsenek, még ha esetleg jó irányba is.
