A nemzet, mint minden, történelmi termék. Nem volt mindig, és valószínűleg nem is lesz örökké. A történészek egy része a XIII. századra, másik része a XVIII. század végére teszi a mai értelemben vett nemzetek születését. A nemzet fogalma nemcsak időben, de térben is korlátozott. Afrikában vagy Ázsia jelentős területein csak a valóság megerőszakolásával lehet nemzetekről beszélni – ha egyáltalán. Angol és francia nyelvterületen nemzet és állam fogalma azonos. Nálunk, Európa keleti felében sokan gondosan különbséget tesznek a kettő között. Így a nemzetállam fogalma vitatható, vitatott is. Volt-e olyan korszaka Európának, amikor a nemzetek jelentették a legfontosabb politikai szervezőerőt?
Ha igen, hát leginkább az 1870 és 1945, esetleg 1952 között. A kezdődátum a német egység megszületése, egyúttal az olasz egységfolyamat befejeződése – ezek átszabták Európa térképét és a politikai gondolkodást. Ehhez a csomóponthoz illeszthető a mi 1867-es kiegyezésünk is, a magyar nemzeti egység megvalósulásával és a magyar nemzetállam illúziójával. A záródátum „a történelmi nulla óra”, a világháború vége, egyúttal a nemzeti önzés és a korlátlan nemzeti érdekérvényesítés következményeinek megtapasztalása. Esetleg 1952, az Európai Unió „dédpapájának”, a szén- és acélközösségnek a megszületése.
A „nemzetek Európája” azonban sosem volt kizárólag a nemzeteké. Európa keleti felében a nagy, soknemzetiségű birodalmak, Európán kívül a gyarmatbirodalmak miatt az 1918-ig terjedő időszak éppoly joggal nevezhető a birodalmak korának, mint a nemzetekének. Emellett más politikai szervezőerők is működtek: mint az osztály, a lakóhely, a dinasztia, a párt, és persze az eredendően nem politikai természetű, ám sokfelé politizáló egyházak. Tévedés volna, ha a két világháborút kizárólag a nemzetek létezésével és erőszakos érdekérvényesítésével magyaráznánk. De hogy a nemzet mint modern politikai közösség, mint a kor legsikeresebb ideológiája és minden hódító politika hivatkozási alapja a két vérzivatar (egyik fő) előidézője – ez kétségtelen.
A fajelmélet ad abszurdum vitt nemzetszeme, mondta Konrád György. Az internacionalistának tekintett „kommunizmus” (a létezett szocializmus) talán csak az 1920-as évekbeli Szovjetunióban és a Kádár-kor Magyarországán volt valóban, őszintén és következetesen internacionalista. Másutt átszínezte a nacionalizmus és/vagy a birodalmi tudat. Európa nyugati fele a második világháborúból vonta le a tanulságot: a nemzeti érdek, nemzeti önzés, nemzeti gyűlölet és korlátlan érdekérvényesítés világából ki kell lépni. Voltak persze kiterjedt országok közötti intézmények és megállapodások 1914 előtt is. Törekedtek egy páneurópai együttműködés kialakítására az 1920-as években is. És persze bármely nemzetközi szervezet és egyezmény részesének lenni – a nemzeti (vagy országos, állami) önállóság egy részének feladását jelentette, jelenti. Szellemesen írta le valaki: a hagyományosan értett nemzeti szuverenitás alapján egyetlen teljesen független ország van a világon - Észak-Korea.
A nemzetek persze nem szűntek meg, és jó darabig nem is fognak: a politikai szerveződés és az identitás egyik elemét alkotják még beláthatatlan ideig. Ám felülről a globalizáció, alulról a regionalizmus bontogatja a nemezeteket. Európában ehhez hozzájárul egy sajátos folyamat. A világpiaci versenyképesség, a hasonló politikai értékrend és a béke tartós megőrzése érdekében kibontakozó integráció. Jól mutatják ennek vonzerejét az újabb és újabb, csatlakozni kívánó országok, a lábukkal szavazó menedékkérők vagy más kontinensek másolási törekvései. A „nemzetek Európája” ma merő képtelenség, nacionalista illúzió, a történelem trendjeinek ellentmondó törekvés. Vagy csak egy ostoba politikai jelszó.