Ha a huszadik század képzőművészeiről gondolkodunk, akkor eszünkbe juthat Picasso, Magritte és Kandinszkij, de miért nem jut eszünkbe Moholy-Nagy László? – teszi fel a kérdést Az új Bauhaus című amerikai dokumentumfilm. Az Urániában vetített alkotás ezzel az alapgondolattal indít, és veszi sorra az 1895-ben Bácsborsódban született művész életútját és úttörő szemléletét.
Merthogy Moholy-Nagy László számos művészeti ágban alkotott, sőt újította meg azokat, konkrétan a fotózás, a fotogram, a film, a színház, a design és a tipográfia műfaját. A dokumentumfilm nyolcvankilenc perce nem is elegendő arra, hogy minden részletre kitérjen, az életút kronologikus bemutatása helyett pedig hol a századelő Budapestjére, hol a húszas-harmincas évek Németországába, a negyvenes évek Chicagójába vagy éppen a jelenbe ugrik. Mindez egyszerre dinamizálja a filmet, és érteti meg a nézővel Moholy-Nagy életének összefüggéseit és művészetét, amelyre a huszadik század eleji technológiai változások nagyban hatottak. Az ambiciózus művész újszerű látásmódját éppen ezért hamar felfedezték, 1923-ban Walter Gropius építész kérte fel, hogy tanítson az általa alapított weimari Bauhaus iskolában, ahol többek közt olyan nevek dolgoztak, mint Paul Klee, Vaszilij Kandinszkij, Josef és Anni Albers valamint a magyar származású Breuer Marcell.
A doku Moholy-Nagy magánéletéről is mesél, az interjúalanyok közt az alkotó lánya, a nyolcvan feletti Hattula Moholy-Nagy archeológus is megjelenik, aki felidézi, hogy apja mennyire szerette fotózni őt és a húgát, Claudiát, és hogy a képein milyen érzékenyen jelenítette meg alanyai személyiségét. A filmben, ahogy Moholy-Nagy életében, vízválasztó az 1933-as év, amikor Németországban hatalomra kerül a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt, minek hatására a művész a családjával előbb Hollandiába, majd Londonba költözött. 1937-ben Münchenben a náci párt ráadásul megrendezi az „Elfajzott Művészet” című kiállítást, melyen több absztrakt alkotó mellett Moholy-Nagy munkáit is elítélik. A művész ebben az évben már Chicagóba emigrál, ahol Walter Paepcke üzletember hívására és volt főnöke, Walter Gropius ajánlására felkérik az új Bauhaus iskola vezetésére, így Moholy-Nagy újra átadhatja magát az alkotásnak és a tanítás örömének.
Az iskola pénzügyi okokból azonban egy év múlva bezár, Walter Paepcke támogatásával Moholy-Nagynak mégis sikerül elindítania 1939-ben a Chicagói Design Iskolát (1944-től Design Intézet), ahol ismét újult erővel adhatta át a szemléletét. A filmnek is ez a legizgalmasabb része, hiszen látjuk, ahogy az intézményben tanuló fiatalok széles mosollyal mutatják be a kamerának az aktuális műtárgyaikat, és megtudjuk, hogy az egyes formabontó ötletek a piacon is bizonyítottak: ilyen a lágyan ívelt Dove szappan vagy a fején kupakot viselő maci méz (Honey bear).
Moholy-Nagy filozófiája az volt, hogy az alkotó újra csodálkozzon rá a valóságra, kis túlzással egy gyerek szemével nézze a világot. Hallgatóit így felszabadította a korlátok alól, azt akarta, hogy élvezzék az alkotás örömét, nem hiába szólt úgy a mantrája, hogy: „Mindenki tehetséges”. A filmben világhírű kortárs alkotók is nyilatkoznak arról, hogyan hatott rájuk Moholy-Nagy gondolkodása. Olafur Eliasson izlandi származású dán képzőművész például a mester azon ideáját említi, miszerint a művészi gyakorlatnak társadalmi jelentősége van, míg Barbara Kasten azon sorát hangsúlyozza, miképp a művészetben az alkotás folyamata a legfontosabb, elvégre a művész az alkotás befejeztével mindig gyarapodik. Mi ez, ha nem inspiráló?
Infó:
Alysa Nahmias:
Az új Bauhaus – Moholy-Nagy László élete és öröksége (2019)
Következő vetítés:
Uránia Nemzeti Filmszínház – augusztus 24., 18.00
