– A Magyar Rádió belvárosi épületegyüttesébe tervezendő új egyetemi kampusz mint helyszínválasztás, ha pusztán urbanisztikai oldalról közelítem a kérdést, jó döntésnek tűnik – mondja Smiló Dávid építész. Magyarországon az egyetemek ugyanis nem angolszász college-rendszerben működnek, az összes fontos egyetemünk erős városias szövetben kap helyet, ami miatt az egyetem fontos együttműködések és a kulturális élet helyszínévé válik. – Ezt a kérdést nem érzem egy kiemelt politikai üzenetnek, bár kétségtelen, hogy a Magyar Rádió épülete fontos történeti események helyszíne is – mondja a szakember, ellenpéldának hozva fel a piliscsabai kampuszt, melyet bevett szokás pusztán esztétikai oldalról kritizálni, holott igazából a helyszínválasztást lehetne bírálni.
– A Pázmány új kampuszának pályázati kiírásában azonban érdekesnek találom, hogy visszafogott, nem hivalkodó épületeket szeretnének – mondja Smiló, aki szerint látható, hogy utóbbi döntés a Makovecz Imre és irodája által tervezett Stephaneumtól való éles elfordulást jelzi. – A Stephaneumnak minden egyes épülete egy erős szimbolikus állítás volt, és azt hiszem, ez az, amit az egyetem vezetősége most szeretne elkerülni. Persze a „középítkezések” zöme nem ilyen szemérmes.
Épület mint reprezentáció
Fontos látni, hogy minden politikai rendszer keresi a politikai reprezentáció lehetőségét az épített környezet elemein keresztül. Smiló szerint így volt ez a szocializmusban, így volt ez a rendszerváltás utáni demokratikus időszakban, és így van ez a NER-ben is. – A kapitalizmusban ráadásul kódolva van erre a reprezentációra törekvő hajlam – mondja az építész, példának hozva a négyes metró építését vagy a sokáig tervezett kormányzati negyedet, mely végül vízió maradt.
hiszen a gazdaság jelentős szeletét teszi ki az építőipar, melynek köszönhetően megsokasodtak a reprezentatív, vagy az inkább reprezentatív és kevésbé nélkülözhetetlen projektek. Ilyen az összes stadion, ilyenek a Budai Vár jelenlegi építkezései, és részben ilyen a múzeumi negyed is. Smiló szerint ebben az a különös, hogy mindezen épületek stílusa teljesen eltérő: a Budai vár historizáló rekonstrukciói és a múzeumi negyed nemzetközi összevetésben is élvonalbeli kortárs épületei élesen elütnek egymástól.
Mindez ellentétben áll a szocializmus épületeivel, amelyek – köszönhetően annak, hogy a modern építészet globális időszaka alatt születtek – könnyen beazonosíthatók. Persze ez nem jelenti azt, hogy minden csak hatalmi reprezentáció lenne, ami a szocializmusban vagy a NER-érában nőtt és nő ki a földből. Smiló szerint például a lakótelepeket szeretjük az államszocializmus hatalmi szimbólumaiként értelmezni, de ha az ember szélesebb perspektívából szemléli azokat, láthatja, hogy a lakótelepek egy nagyon súlyos lakáshiányt orvosoltak, egy olyan korszakban, ahol házgyári technológiával lehetett gyorsan és hatékonyan építkezni. – A lakótelep, mint egy hatalmi reprezentációként értelmezett építmény, végeredményben több millió embert juttatott korszerű lakáshoz, amelyben volt fürdőszoba is. Ez hatalmas előrelépés volt – mondja Smiló.
Nem feltétlenül rossz építészet
A politikai épületek szimbolikája kapcsán Schneller István volt főépítész Deyan Sudjic brit író Épület-komplexus című könyvét hozta fel, mely azt bizonyítja be, hogy minden politikai rezsim megpróbál nyomot hagyni a történelemben, legyen az a Harmadik Birodalom, Oroszország vagy az Amerikai Egyesült Államok. Schneller szerint kitűnő példa a kilencvenes évek Franciaországa, amikor Párizsban Mitterrand elnök létrehozta a Francia Nemzeti Könyvtárat, de 1977-ben ugyancsak presztízsberuházást jelentett a kinézete miatt sok vitát kiváltó Pompidou-központ.
– A politikai „jelhagyás” nem feltétlenül párosul rossz építészettel – mondja Schneller János, hozzátéve, hogy ebből a szempontból a Fidesz épületpolitikája vegyes képet mutat. Az 1998-tól 2002-ig tartó időszakban például az egyik fő projekt, a Millenáris Park a főépítész szerint akkor Budapest legsikerültebb barnamezős beruházása volt, hisz a tervezők egy tönkrement iparterületből hoztak létre egy városi parkot a legkorszerűbb építészeti eszközökkel. Ezzel ellentétben Schneller szerint a Nemzeti Színház áleklektikus, sosemvolt történeti stílusa elhibázott döntés volt, míg a szomszédságában fekvő Művészetek Palotája belső tereinek építészeti kvalitása és kihasználtsága noha magas, éppen ezért a túlzsúfoltság miatt válik a kinézete nehézkessé.
A volt főépítész szerint a 2010 óta tartó időszak építkezései is hasonlóan vegyes képet mutatnak, melyek közül kiemelkedik a Városligetben épülő Liget Projekt.
hozzátéve, hogy a Városliget a világ egyik első olyan közparkja, amelyet nemzetközi tervpályázat alapján maga a város hozott létre, vagyis nem egy főúri adomány volt.
A Városliget a létrejötte óta azonban folyamatosan zsugorodott: a területéből elvettek a vasútnak, az állatkertnek és a Széchenyi fürdőnek, később a Millenniumi Kiállításnak, majd a Budapesti Nemzetközi Vásárnak (BNV), de ezek épületeit nagyrészt elbontották, volt remény a park eredeti helyreállítására.
Schneller szerint a mostani helyzet is hasonló, noha a Liget Projekt egyedüli pozitívuma, hogy az épületek tervezőit pályázati úton választották ki, így a Magyar Zene Háza – japán tervezője, Sou Fujimoto elképzeléseit elnézve – magas színvonalat fog képviselni. Más a helyzet a Néprajzi Múzeum új, szintén a Városligetbe tervezett épületével, melynek mérete eltúlzott, kinézete a szakember szerint kevésbé kifinomult, a Kossuth térről való elköltöztetése viszont funkcionálisan indokolt, hiszen a Kúria épülete nem alkalmas arra, hogy kiállításokat rendezzenek benne.
– A Magyar Nemzeti Galéria tervezett épületével viszont egyáltalán nem értek egyet – mondja Schneller, hiszen azzal, hogy a kormány „leköltözteti” az épületet a Városligetbe, azzal nemcsak a Liget veszti el a szívét, a nagyrétet, hanem a Várnegyed is búcsút mondhat a kulturális funkcióinak. Az építész szerint a Várban eközben historizáló épületek és replikák születnek – nem kiemelkedő egykori épületekről, mint a Lovarda vagy a Főőrség épülete vagy a Szentháromság téren a Pénzügyminisztérium. A másik probléma, hogy a jelzett épületek másodlagos replikák, hisz noha azok régen álltak, a második világháborúban olyan súlyosan lerombolták őket, hogy az akkori politika inkább úgy döntött, a Vár körül annak középkori maradványait kell bemutatni. – Akkoriban szintén fontos volt, hogy a Vár épülete kulturális funkciót kapjon, így a tereibe beköltözött a Széchényi Könyvtár, a Magyar Nemzeti Galéria, a Munkásmozgalmi Múzeum és a Várszínház – sorolja az építész, mondván, elhibázott a jelenlegi koncepció, hogy kormányzati negyed legyen a Várban.
Schneller úgy látja, a modern építkezések nemcsak a politikai hatalmat közvetítik, de a gazdaságit is. Az ingatlanfejlesztők felelőssége lenne ugyanis, hogy a minőségi épületek megtervezésekor azok illeszkedjenek a városképbe, miközben nagy részük inkább a saját imidzsét akarja demonstrálni – ilyen a városképet alapvetően megváltoztató Mol-torony. Erős példa erre az ötödik kerületi Szervita tér, ahol a korábbi garázsépület helyére megépült a Szervita Square Building nevű irodaház üvegpalotája, mely középszerű és meg sem próbál illeszkedni a szomszédos épületek finoman eklektikus stílusához, a templom mellé pedig szintén egy arctalan épületet emeltek.
– Van egy mondás, miszerint az ingatlanbefektetőnek az alaprajz bevétel, a homlokzat viszont költség – mondja Schneller. Van persze olyan eset is, amikor a gazdasági és politikai tartalom keveredik: a Budán a luxuslakásokká alakított egykori SZOT-üdülő az építész szerint a városra nehezedő súlyával és a hozzá kapcsolódó jelentéssel még mindig hordoz politikai tartalmat, a gazdaság túlhatalmát. Ezek mellett a városképre szintén rányomja a bélyegét a már említett Kopaszi-gátnál épülő üvegfalú felhőkarcoló, melyet a politikai hatalom közreműködésével a magas házakról szóló rendelet megváltoztatása után lehetett elkezdeni megépíteni.
Szimbólumok hiánya
A politikai célú épületek kapcsán felvetődik, hogy van-e azoknak egyedi stílusuk, esetleg szimbólumaik. Schneller István szerint ez a szempont nem mondható el napjaink építményeiről. – Ha szimbólumokról beszélünk, akkor legfeljebb a historizáló, áltörténelmi építészetet említhetjük mint jelképet – mondja a szakember. Ehhez képest a XIX. századi épületek stílusválasztásában benne rejlett egy szimbolikus akarat. A Magyar Nemzeti Múzeum 1847-ben befejezett épülete olyan, mint egy görög templom, hiszen a korabeli klasszicista gondolkodásnak megfelelően a méltóságot úgy adták meg az épületnek, ha az az ókori görög-római stílust tükrözte.
– A mai épületek tervezői már nem akarnak szimbolikus úton hatni a befogadóra. Számukra a nagyság, a méret a fontos – mondja Schneller, aki úgy érzi, a közhatalomnak abban kellene élen járnia, hogy a középületek terén korszerű, magas esztétikai színvonalú kortárs építészetet hozzon létre, legyen az akár egy repülőtér vagy egyetemi campus. – Ideje lenne a középületekre koncentrálni, hisz már van elég ideologikus reprezentatív épületünk – mondja Schneller. – Hát, hány reprezentatív fogadóterem kell még?
A stíluson a hangsúly
Smiló szerint ha tetten kéne mégis érni azt, hogy a trendi kortárs formákból miként olvasható ki ma egy hatalmi reprezentációs jelenség, akkor erre legmegfelelőbb a Millenáris Park két ütemét szemügyre venni.
Az első még az első Orbán-kormány idejében jött létre, és ha úgy tetszik, megtestesít valamiféle konzervatív, a meglévő értékekre alapozó, de haladó szellemiséget. Az első Millenáris Parkban még felújították, és használatba vették a régi gyárcsarnokot, és egy rendkívül tehetséges fiatal építész-tájépítész csapat tervezett egy visszafogott parkot a meglévő épületek és bővítések közé – ha úgy tetszik, polgári eredmény született.
Ezzel ellentétben az építész szerint a nemrég átadott második ütem gyakorlatilag minden meglévő építészeti értéket ledózerolt a területről, és egy olyan új tájat helyezett a valaha volt épületek helyére, amiben minden, ami a NER-re jellemző, megtalálható kicsiben: hatalmas mélygarázs, részben a föld alá vezetett utcaszakasz, hatalmas acélstruktúra és arra felfuttatott növényvilág, valamint hullámzó mesterséges dombok.
– Az új Millenáris egyfajta építészeti „ereszd el a hajam”, amit alkotóként és még akár városhasználóként is érdekesnek találok, de minden centiméterén érződik, hogy azért ennyi pénzből még másik két ilyen parkot meg lehetett volna csinálni – mondja Smiló, aki szerint az első Millenáris a meglévő értékekre épített és azokat folytatta, a második pedig mindent eltörölve, egy új világot akart létrehozni. Kevés építészeti kompozíció képes ennyire jól kifejezni, hogy miben különbözik az 1998-as és a 2010 utáni Orbán-kormány.
