A 2010-es évek végére a szakképzés területén a felhalmozódott ellentmondások hatására olyan működési zavarok, válságjeleségek léptek fel, amelyek új beavatkozásokat, korrekciókat igényeltek. A világot ekkor már egyre inkább a tudás alapú társadalmak trendje határozta meg.
A tudásalapú társadalomból természetesen nem tűnik el a munka, de az hasznos, értelmes, kreatív munkavégzést jelent majd. Így a társadalmi munkamegosztásban való részvételt a tudás, képzettség és a kompetenciák fogják meghatározni. A munkaalapú társadalomra jellemző egzisztenciális munkakényszer helyett a fő motiváló erőt a sikerélményt hozó, a tehetség sokoldalú kibontakoztatását és az élethossziglan tartó fejlődést biztosító, hozzáadott értéket nyújtó munkatevékenység fogja jelenti. Ennek feltételét a robotizáció, az automatizáció, a mesterséges intelligencia és a digitalizáció fogja biztosítani, így az embernek döntően tudásalapú munkát kell majd végezni.
A fizikai munka egyre jobban háttérbe szorul, és előtérbe kerülnek a digitális társadalom és gazdaság hálózatszerű működtetéshez szükséges programozási, működtetési és nyomon követési feladatok. Ezáltal a digitális gazdaság a képességek és készségek forradalma következtében kiszelektálja azokat a foglakozásokat, amelyek rutinfeladatokból állnak, és radikálisan átalakítja a foglakoztatás szerkezetét, meghatározóvá téve a fehérgalléros munkaköröket, megakadályozva az emberi tudás leértékelődését.
Idevágó, erős üzenet a McKinsey globális kutatóintézet prognózisa, amely szerint 2030-ig a robotok 800 millió munkahelyet fognak kiváltani. Ezért fontos, hogy alapjaiban változtassuk meg az oktatást, mivel a ma iskolába belépők 60 százaléka 20 év múlva olyan szakmákkal fog találkozni, amelyek ma még ismeretlenek a munkaerőpiacon.
Ahelyett azonban, hogy 2018-as harmadik kétharmad után a döntéshozók megpróbálták volna az elmúlt 30 év alatt felhalmozódott, megoldatlan rendszerszintű kérdéseket kezelni, a politikai kormányzás jól bevált módján egy a tökéletesség látszatát keltő, népszerűség vezérelt, látványkommunikációs kampányba kezdtek. Ennek eredményeként 2019-ben elkészült a Szakképzés 4.0 címet viselő kormányzati stratégia, majd ennek nyomán 2020-tól bevezették az új szakképzési törvényt. Az alapvető ellentmondás az volt, hogy a 2018-ban létrehozott Innovációs és Technológiai Minisztériumhoz rendelték a szakképzés állami irányítását, de a várakozásokkal ellentétben egy olyan új stratégiát készítettek, amelyet szakmailag leginkább Szakképzési ámokfutás 4.0-ként lehet aposztrofálni.
A Szakképzés 4.0 kormányzati stratégia, illetve az annak nyomában elkészült szakképzési törvény lényegében nem szakított a munkaalapú társadalom lebutított szakképzési elgondolásával, és csak a szómágia szintjén kötelezte el magát a tudásalapú társadalom irányába. Ebből a „skizofrén” helyzetből a menekülőutat egy retro-típusú, posztszocialista, szuper centralizált, parancsuralmi-államigazgatási szakképzési modellben találták meg. Ennek következtében a tudásalapú társadalom kiépítését leszűkítették a technológiai változtatásokra, figyelmen kívül hagyva, hogy annak nélkülözhetetlen eleme a humántőkébe, az oktatásba, a kutatásba és az egészségügybe történő beruházás is. Végül nem megspórolható lépés lett volna a társadalmi kohézió és felzárkózás minimális szintjének megteremtése, ami nem jelent mást, mint a társadalom tudástőkéjének megújítását, a szegregáció megszüntetését, a társadalmi esélykiegyenlítés megteremtését és az iskolázottság növelését.
A megoldásokat tekintve a 4.0 stratégia 50 évet visszanyúlik, a szocialista időszakot jellemző módszerekhez. Itt van például a technikusi képzés visszaemelése, amely a Kádár-rendszerben a középvezetői szakmai utánpótlás bázisának számított, ahová bekerülni komoly rangot, státuszt és biztos jövőképet jelentett. Egy fél évszázadot átugorva, a pártállami időkből a tudás alapú társadalom időszakába, ennek a hajdanán jól működő rendszernek osztatlan képzésként történő visszaemelése nem fogja automatikusan megoldani az új kihívásokat. De szintén ezt a nosztalgikus vágyat kelti fel a széttagolt szakmaszerkezet visszahozása, amelynek révén a szocializmusból ismert vállalati, ágazati képzési jegyzék reinkarnálásával „feltalálták” a szakmai képzések listáját. Vagy az iskolai, bölcsész típusú szakképzési modellből némi átkereszteléssel visszavarázsolták a szakiskolai, illetve a technikusi képzésbe a szakmai-ágazati alapozó képzést.
Hogy a szakmai kakofónia még teljesebb legyen, a 2010-ben meghirdetett német duális képzési modell propagálása helyett elkezdték az osztrák szakképzési rendszer istenítését. Az osztrák szisztéma lényegében egy olyan erős szociális partnerségre épülő modell, amely a magyar parancsuralmi rendszerrel köszönőviszonyban sincs. Ezért fordulhat elő, hogy az új kormányzati stratégiában a politikai céloknak alárendelt szakképzési barkácsolásról beszélhetünk, amely sokszor abban merül ki, hogy a múltból átvett megoldásokat emelnek vissza ahelyett, hogy az új kor kihívásainak megfelelően innovatív válaszokat adnának. Az az oktatás, amely a múltba révedezik, és amelyben az avítt nosztalgiák, hiedelmek dominálnak, bezárkózik és állandóan kifogásokat keres, eleve nem lehet sikeres.
A Szakképzés 4.0 stratégiának az eredendő bűne az, hogy a szőnyeg alá sepri azokat az elmúlt 30 évben felhalmozódott problémákat, amelyek megválaszolása nélkül nem oldható meg a paradigma váltás - pedig ez a tudás alapú társadalom fehérgalléros szakképzési modelljéhez nélkülözhetetlen. A rendszerre a legnagyobb súllyal az általános iskolai oktatás megoldatlansága nehezedik, mivel 8 évnyi, 5742 óra képzési idő után a végzettek negyede semmire nem használható tudással áll fel az iskolapadból. Erre nem lehet semmilyen szakképzést építeni. A 2009-2018 közötti időszakban a 15 éves korosztály természettudományos tárgyakból és szövegértésből kétharmad évnyi, matematikából pedig egyharmad évnyi tudásveszteséget könyvelhet el. A 2009-2018 közötti PISA felmérések szerint a gyengén teljesítők aránya szövegértésben 22,7 százalékról 25,3 százalékra, matematikában 19 százalékról 25,7 százalékra, természettudományokban pedig 14,8 százalékról 24,1 százalékra növekedett.
Újra kell fogalmazni a szakképzés vízióját, mert téves, helytelenül diagnosztizált elképzelés volt, hogy a szakképzés célja egy konkrét szakma elsajátítása, egy adott vállalatra specializált verseny- és piacképes ismeretek megtanulása, illetve azok azonnali, éles helyzetben történő alkalmazása a munkaerőpiacon. A szakképzés küldetése, hogy a szakmát tanulók a tudás alapú társadalom és a magyar modernizációs fejlődés által megkívánt, széles alapozású és jól konvertálható szakmai és transzverzális, globális kompetenciákat, tanulási kimeneteket sajátítsanak el. A tanulás révén a tanulóknak képeseknek kell lenniük a tudás kreatív használatára, valamint aktív pályafutásuk során alkalmassá kell válniuk arra, hogy ezt a flexibilis tudáskészletet az új kor állandó kihívásaival összhangban megújítsák.
A tudás alapú társadalommal összhangban az iskolázottsági szint növelése és a tankötelezettségi korhatár ezzel szinkronban történő felemelése megkerülhetetlen. Nem járható út tovább a 8 osztályra épülő, a klasszikus kapitalizmusra jellemző, betanított, összeszerelő munkára fókuszáló kékgalléros szakmunkás modell. A világ élvonalába tartozó versenyképes oktatási rendszerek jó gyakorlatának (finn, lengyel, szlovén, osztrák, német, svájci) adaptálásával megkerülhetetlenné vált a 9 vagy 10 osztályra épülő, komprehenzív, inkluzív, általános iskolai képzés bevezetése. Ennek az egységes keretrendszerű általános iskolai képzésnek a fő feladata kell legyen az alapkészségek hálózatszerű fejlesztése, az önálló tanulási és adaptációs készségek és a digitális munkakultúra elsajátítása.
A témáról korábban: Felnőtt az oktatás mostohagyereke (június 2.), Egyszerhasználatos szakmunkások (június 16.), Akikről már rég lemondtak (június 30.).